Az egyetlen út

Hideg téli este volt. Hó még nem hullt, pedig nagyon várták már az állatok Kerek-erdőben. Olyan szép volt az erdő, amikor hófehérbe volt öltözve. Közeledtek az ünnepek is. Mindenki készülődött, és szerette volna békésen a családjával eltölteni az ünnepet. Csak Medve-mama volt nagyon gondterhelt. A bocsok nem tudták, hogy mi a baja. Amikor mindenki lefeküdt, Medve-mama és Medve-papa leültek a konyhaasztal mellé és beszélgetni kezdtek.

- Mondd, kedvesem, mi bánt téged már napok óta? – kérdezte Medve-papa.

- Emlékszel még a Nagy Medvére a Nagyhegyről? – sóhajtott Medve-mama.

- Igen, emlékszem. Történt vele valami?

- Nem tudok róla semmit. Már hónapok óta semmi hírt nem hallottunk róla. Hamarosan itt a karácsony, és ő egyedül van fent a Nagyhegyen. Arra gondoltam, hogy meg kellene látogatni őt, és meghívni, hogy töltse velünk az ünnepet. – mondta Medve-mama.

Medve-papának tetszett az ötlet, és már azon kezdett gondolkodni, hogy kivel menjen fel a Nagyhegyre. Másnap korán reggel meglátogatta barátját Rőtt Rókát. Elmondta neki is, hogy a Nagyhegyre készül Nagy Medvét meglátogatni.

- Szeretném, ha velem jönnél! – mondta Medve Márton, merthogy így hívták Medve-papát.

- Nagyon szívesen veled tartok, barátom. – válaszolta Rőtt Róka.

Gondosan összecsomagoltak, még térképet is rajzoltak Uhu bácsi segítségével, mert a Nagyhegyen könnyen el lehetett tévedni.

- Csak egy jó út van, vigyázzatok, hogy le ne térjetek egyik kis ösvényen se, mert akkor napokig bolyonghattok a Nagyhegyen. – mondta Uhu bácsi.

- Sok finomsággal várlak vissza benneteket, még málnatortát is készítek Nagy Medvének. – mondta Medve-mama.

- Én a szobámat kitakarítom, és megengedem, hogy ott aludjon, amíg nálunk lesz vendégségben Nagy Medve. –lelkesedett Mimi Mackó.

- Köszönöm, kedveseim, öt nap múlva itt leszünk! – mondta Medve-papa, és elköszönt a családjától.

Kerek-erdő széléig Uhu bácsi is elkísérte Medve Mártont és Rőtt Rókát. A két barát kitartóan kapaszkodott felfele a hegyi úton. Beesteledett. Kerestek egy elhagyott sziklaüreget, ahol éjszakára meghúzhatták magukat. Megvacsoráztak a sok finomságból, amit Medve-mama csomagolt, majd jól betakaróztak és békésen aludtak egész reggelig.

Reggel nagy meglepetésben volt részük, ahogy kibújtak a sziklaüregből, mindenhol vakító fehérséget láttak. Az éjszaka lehavazott. Medve Márton és Rőtt Róka gondterhelten néztek egymásra, majd megbeszélték, hogy nagyon figyelmesek lesznek, és követik a térképet.

Dél volt. Már meg kellett volna érkezzenek Nagy Medve barlangjához, de olyan ismeretlennek tűnt nekik minden, amerre csak néztek.

- Azt hiszem, eltévedtünk! – jelentette ki szomorúan Medve Márton.

- Letértünk az útról, és itt bolyongunk körbe-körbe. – sóhajtott Rőtt Róka.

A hó belepte az utat. A két barát tudta, hogy valahogy meg kell találni a jó utat, mert csak az viszi őket el a céljukhoz. Már esteledett, és hiába próbáltak visszajutni oda, ahonnan reggel elindultak, mert annyi lábnyom volt körülöttük, ahogy körbe-körbe járták a környéket, hogy nem tudtak eligazodni rajta, hogy melyik vezet vissza a jó útra.

- Bárcsak kapnánk valahonnan segítséget! – sóhajtotta Medve Márton.

- Én már tudom is, hogy kitől kell kérnünk. – jelentette ki Rőtt Róka.

Medve Márton felnézett az égre, és segítséget kért a Nagy Királytól. Megnyugodtak, mert tudták, hogy a Nagy Király gondoskodni fog róluk. Kerestek egy sziklahasadékot, ahol meghúzódhattak éjszakára. Találtak is egyet, de nem volt sem kényelmes, sem meleg. Összebújt a két barát, magukra terítették a pokrócokat, amit Medve-mama csomagolt a hátizsákjukba. Olyan hideg volt akkor éjjel, hogy már-már azon gondolkoztak, hogy megfagynak, még mielőtt bárki rájuk találna.

Rőtt Róka, öreg róka volt már, őt nagyon megviselte ez a hideg. Reggel már annyi ereje sem volt, hogy lábra álljon.

- Kedves barátom! – Hagyj itt engem, és próbáld megkeresni az utat, emlékezz Uhu bácsi szavaira, hogy nincs más út csak az az egy, arról se jobbra se balra le ne térj. Én már öreg vagyok, és otthon sem vár rám senki, de rád szüksége van a családodnak. Menj! Indulj! Így is sok időt vesztettünk már el. Úgy nézem hamarosan újra havazni fog, és akkor még nehezebb lesz megtalálni a jó utat. – suttogta Rőtt Róka.

Rőtt Róka már beszélni sem tudott a nagy láz miatt, de Medve Márton egy percre sem hagyta magára barátját. Könnycseppek gördültek végig az arcán, és közben könyörgött a Nagy Királynak, hogy küldjön segítséget. Pár perc múlva arra lett figyelmes, hogy valaki csörtet a fenyőbokrok között. Nem akart hinni a szemének, amikor a bokor mögül előbukkant Nagy Medve. Medve Márton elmondta, hogy mi történt velük, Nagy Medve a vállára vette Rőtt Rókát, és már igyekeztek is a barlangja felé. Medve Márton elmondta Nagy Medvének, hogy miért jöttek, és hogy hogyan tévedtek el az úton. Nagy Medve pedig elmondta, hogy akkor éjjel nem tudott aludni, úgy érezte, hogy valami baj történt, és ezért indult el az erdőbe, akkor talált rá a két barátjára. Pár nap múlva Rőtt Róka már lábra tudott állni, és elindultak Kerek-erdőbe.

Már csak négy nap volt az ünnepig. Mindenki nagyon aggódott értük Kerek-erdőben. Hazaérkezésük hírére minden állat összegyűlt a Nagy Tisztáson, és örömmel köszönték meg a Nagy Királynak a segítséget.

A nagy örömujjongást Uhu bácsi szelíd hangja szakította félbe.

- Van egy ország, ahova csak egyetlen egy út vezet, mint ahogy a Nagyhegyre is. Ez az ország a Nagy Király országa, és Ő azért jött el hozzánk sok-sok évvel ezelőtt, hogy megmutassa az odavezető utat. Látjátok, az Ő segítsége nélkül, ma kedves barátaink sem lennének köztünk.

Ez a karácsony másabb volt, mint a többi. Olyan közel érezték magukhoz a Nagy Királyt, mint még soha azelőtt.

Mese egy kicsi kézről

Volt egyszer egy kicsi kéz. Egyik reggel úgy döntött, hogy valami hasznos dolgot fog tenni. Segíteni fog másoknak, másokon. Már épp indulni készült, amikor a kicsi láb így szólt hozzá:
- Ne menj egyedül, várj, én majd elviszlek!
- Rám is szükségetek lesz, ha beszélni kell. – mondta a száj, és ő is menni akart.
- De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket, ha én itthon maradok? – kérdezte a szem és ő is csatlakozott a többiekhez.
A kicsi szív nagyot dobbant. Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül, el is szomorodott, hogy őt nem is hívják. Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját, s ezt mondta.
- Én hallom a sóhajokat, és azt is, ha valaki sír. Én is veletek megyek. De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova. Ő az, aki együtt tud érezni a szenvedővel.
- Menjünk együtt! – jelentette ki örömmel a kicsi kéz. Milyen jó, hogy nem kell egyedül menjek, gondolta magában, és boldogan útnak indultak.
A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust. Szólt a lábnak, hogy álljon meg.
A szív megremegett, mikor látta a didergő koldust.
- Nincs pénzünk!- ijedt meg a kéz. Nincs mit adjunk neki.
- Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg!- javasolta a szív nagy örömmel.
Így is tettek. Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét, hanem a lelkét is a szeretetükkel. A koldus hálálkodott. A fül elmondta a többieknek, a koldus szavait. Nemsokára továbbmentek.
A utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit, aki meggörnyedt a sok csomag alatt. A láb odafutott, a kéz pedig átvette a teher felét. A nénike mosolygott, a kicsi szív erre nagyot dobbant. Hazakísérték. A nénike nagyon hálás volt.
Épp haza indultak, amikor a kihalt utcán, a járdaszélén ülve, a szem egy gyermeket pillantott meg.
- Odamegyek.- mondta a láb.
- Sír! – mondta a fül
- Miért sírsz? – kérdezte a száj.
- Már nincs senkim! – zokogta a gyermek.
A szív nagyon szenvedett.
- Elkéstünk!- kiáltott a kéz.
Odakuporodtak a gyermek mellé. Nem tudtak adni semmit neki. De a kicsi szív nagyon SZERETETT. A kicsi szem KÖNNYEZETT. A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK. A kicsi száj HALLGATOTT. A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket. És együtt ültek az utca kövén!

A szőlőtő

Gyorsan jött a nyár, de lassan akart eltávozni. Mikor már mindenki azt gondolta Kerek-erdőben, hogy itt az ősz, meglepte őket még egy forró nap.

Rőtt Róka örült ennek a legjobban, mert így féltve őrzött szőlője finom édesre érhetett. Volt a kertjében néhány tő szőlő, ezt még a dédnagyapja hagyta rá. Ez volt a legféltettebb kincse. Télen is körbetekerte ruhákkal, hogy megóvja a nagy fagyoktól. Tavasszal megmetszette, kapálgatta, és öntözte, és alig várta, hogy megjelenjenek az apró fürtök a szőlőtőn. Ettől kezdve még inkább vigyázott rájuk. ősszel leszüretelte a finom szőlőfürtöket, amiből finom szőlőlevet készített. Télen volt mit kortyolgasson a hideg napokon. Így ment ez évről-évre. Mindenki, aki arra járt, megcsodálta a különlegesen szép szőlőtőkéket, s rajta a kívánatos fürtöket.

- Ó, bárcsak ehetnék róla pár szem szőlőt! – mondta Tapsi Nyuszi, amint a kerítésen át bekukucskált a kertbe és megpillantotta a csodás fürtöket.

- Kérjünk tőle egy fürtöt. – mondta Bori Borz.

- Gondolod, hogy adna? – kérdezte Tapsi.

- Megpróbálhatjuk. – bíztatta Tapsit és magát is Bori Borz.

Ahogy így tanakodtak a kerítés mellett, meglátták a kiskertben Rőtt Rókát, s odaszóltak neki.

- Milyen szépek ezek a szőlők. – kezdte hízelgő hangon Bori Borz.

- Biztosan nagyon finomak is. – folytatta Tapsi.

A Rőtt Róka már jül ismerte ezt az észjárást, és rögtön meg is kérdezte tőlük.

- Mit szeretnétek, gyerekek?

- Hát, mi nagyon szeretnénk megkóstolni a finom szőlőt. – mondta határozottan Tapsi.

- Ej, hát tudtam én, hogy ezen jár az eszetek. De még nincs itt a szüret ideje. Jól meg kell érniük, és még akkor sem igen jutna belőle, mert kevés van, és ebből finom szőlőlevet készítek télire. Jobb lesz, ha elmentek dolgotokra. – mondta Rőtt Róka, és felemelt mancsával az út felé mutatott.

A két kis állat szomorúan somfordált el, s közben arról motyogtak maguk között, hogy milyen fösvény ez a Rőtt Róka.

Pár nap múlva hatalmas vihar kerekedett. Reggel még hét-ágra sütött a nap, s délre olyan sötét viharfelhők gyűltek az égre, hogy az állatok el is bújtak. Erős szél rángatta, cibálta a fák ágait, egy-egy kisebb bokrot ki is tépett a helyéből. Dörgött és villámlott. Rőtt Róka a kis háza ablakából leste, hogy a vihar hogyan tépi szét a féltve őrzött szőlőit. Nagy könnycseppek gördültek le az arcán, és arra gondolt, hogy hiába volt minden fáradozása. Már azt is bánta, hogy sajnált a kicsiknek adni a szőlőből.

Elállt a vihar, minden elcsendesedett. A vihar tornádóként söpört végig Kerek-erdőn. Rőtt Róka is kimerészkedett a házából, egyenesen a kiskertbe ment. Sírva rogyott térdeire az elpusztult szőlőtőkék mellé. Se levél, se szőlőfürt, de még egy kicsi venyige sem maradt rajta. Könnyes szemmel a földből kiálló szőlőtöveket nézte.

Teltek a napok, hetek, és az ősz még tartogatott pár meleg napot. Egy melegebb nap délutánján Rőtt Róka amint kilépett a házból, tekintete ismét a földből kiálló szőlőtőkre esett. Valami különlegeset látott, mintha egy pici hajtás lenne az egyik szőlőtőn. Közelebb ment, hogy jobban megnézze, amikor Uhu bácsi köszörülte meg a torkát, jelezve, hogy ott van a kerítésen, és szólni szeretne.

- A szőlőtő a vihart is kibírja. Lehet, hogy az idei termés odaveszett, de a szőlőtő újra kihajt. A vesszők a szőlőtőn, kihajtanak, élnek, gyümölcsöt hoznak, majd lemetszik őket, és jönnek helyettük újabb szőlővesszők. Mi is ilyenek vagyunk, megszületünk, élünk, s majd jönnek utánunk mások. De a szőlőtő ugyanaz, nem változik, a viharokat is kiállja. Ilyen a mi Nagy Királyunk. Ő soha nem változik. Nélküle mi sem élhetnénk, és gyümölcseink sem lennének, mint például a szeretet és jóság. – miután befejezte Uhu bácsi a mondanivalóját, elrepült.

Rőtt Róka szívében valami megváltozott. Ez a vihar nagy leckét tanított neki. Akárhányszor a szőlőtövekre nézett, eszébe jutott a Nagy Király, és elhatározta, hogy a következő termés minden szőlőfürtjét másoknak adja.

A megmentett bárányok

Tikkasztó hőség uralkodott az egész vidék felett. Akác-birtok juhai korán reggel elhagyták a biztonságot nyújtó karámot, és elindultak a legelőre máskor a fennsíkra friss füvet legelni. A forrásnál megpihentek, ahol friss vizet készített nekik a pásztor. Volt a nyájban egy kisbárány, akit Fürkésznek hívtak. Nevét a pásztortól kapta, mert mindent megnézett, megcsodált, ami az útjába került, és kíváncsi volt az őt körülvevő világra. Fürkésznek volt egy testvére, akit Csavargónak csúfoltak a többiek, az igazi nevére, már senki nem emlékezett, mert mindenki Csavargónak szólította. Ilyen volt a természete is, folyton elcsavargott a nyájtól. A pásztornak nagyon sok gondot okozott ez a bárány. Barátjával, Csintalannal mindenféle rosszaságot kitaláltak, és nem is sejtették, hogy ezzel nem csak magukat, hanem a nyájat és a pásztort is nagy bajba sodorhatják.

- Láttam valami érdekeset, ahogy tegnap hazafelé mentünk. – újságolta Csavargó barátjának.

- Megnézzük? - kérdezte Csintalan.

- Igen! Már el is terveztem, hogy lépjünk le, hogy senki ne vegyen észre. – mondta Csavargó, és suttogva folytatta tovább, hogy Fürkész meg ne hallja, mert épp a közelükben legelészett.

Fürkész rosszat sejtett, amikor meglátta Csavargót és Csintalant sugdolózni.

- Remélem, hogy nem keverednek valami bajba megint, inkább utánuk megyek, hogy figyelmeztessem őket a veszélyre. – gondolta Fürkész, és óvatosan a két bárány után lopakodott.

Alkonyodott. A nyáj egy erdő mellett haladt el, az út másik oldalán egy szép kukoricás volt. Csavargó és Csintalan egy pillanat alatt eltűnt a kukoricásban, senki nem vette őket észre, csak Fürkész. Gyorsan utánuk ment.

- Na, mit szólsz, haver? Jó kis falatok ezek, ugye? – dicsekedett Csavargó, amint a zsenge kukoricát kezdték rágcsálni.

- És rajtunk kívül senki más nem tudja ezt! A többieket is jól rászedtük. De hogy megyünk haza? – kérdezte Csintalan ijedten.

- Ó, én ismerem jól az utat! – dicsekedett Csavargó.

Ekkor valami mozgást észleltek a közelükben. Tudták, hogy valaki még van a kukoricásban rajtuk kívül. De nem kellett sokat várjanak, hogy megtudják ki az. Fürkész bátran eléjük állt, majd azt kérdezte tőlük.

- Mit csináltok itt? Ti nem tudjátok, hogy szürkületkor nagyon veszélyes ilyen helyen lenni.

- Mit gondolsz, kis okos, ki bántana bennünket, még azt sem tudják, hogy itt vagyunk. – gúnyolódott Csavargó.

- A pásztor és a mamánk nem örülne, ha tudná, hogy hol vagyunk. – figyelmeztette őket Fürkész.

- Akkor fuss haza! Az anyuci meg a pásztor már nagyon vár. Fuss! – csúfolódott Csintalan.

Abbahagyták a beszélgetést, mert ismét valami megmozdult a kukoricásban. Hírtelen egy farkas ugrott Fürkészre. Csavargó és Csintalan egy pillanatra megdermedt, de amint meglátták, hogy a farkas Fürkészt véresre harapta, futásnak eredtek.

Ezalatt a nyáj hazaért a karámba, és a pásztor észrevette a 3 hiányzó bárányt. Elindult, hogy megkeresse őket. Még időben érkezett. Amint észrevette a farkast, ahogy Fürkészt harapdálja, hatalmasat ütött a farkas fejére, és az holtan esett össze. Fürkész ájultan feküdt a földön, bundája véres volt. A pásztor az ölébe vette, hazavitte, a vérző sebeit kitisztította, ezután elindult, hogy megkeresse Csavargót és Csintalant. Elfutottak, amikor a farkas megtámadta Fürkészt, de nem jutottak messzire. Csak szaladtak körbe-körbe, majd fáradtan rogytak a földre. A kukoricásban talált rájuk a pásztor. Őket is hazavitte, de nem mondott nekik semmit, nem is büntette meg. De a szemeiben szomorúságot és fájdalmat láttak.

Pár hét után Fürkész teljesen meggyógyult. Csavargó és Csintalan bocsánatot kért a pásztortól és Fürkésztől is, mégis sok idő kellett elteljen, hogy ez a két bajkeverő bárány megjavuljon. A pásztor jósága és szeretete megváltoztatta őket.

Hova tűnt a világosság?

Beköszöntött a meleg ismét Kerek-erdőbe. A kismókusok vidáman ugrándoztak, a kisnyulak a fűben hancúroztak, a madarak ínyenc kukacfalatokat keresgéltek, a méhek virágól-virágra szálltak, a békák déltől a vízben hűsöltek. Minden állat megtalálta a kedvenc időtöltését.

Ez a nyári reggel is ugyanúgy kezdődött, mint a többi, mindenki tette a maga dolgát, de dél körül valami furcsa dolog történt.

Mókus Miki épp Tapsi Nyuszihoz ment látogatóba, amikor úgy tűnt neki, mintha hírtelen beesteledett volna.

- Ejnye! Mi történt, még nem is ebédeltem, hogy lett akkor mégis este. – tűnődött Mókus Miki.

- Ilyen hamar este van? Még ki sem pihentem magam! – mocorgott Uhu bácsi a tölgyfa ágán.

Voltak, akik azt hitték, hogy vihar közeledik, mert akkor szokott beborulni az ég, de most semmi nyoma sem volt a viharnak. A szél sem fújt, eső sem esett. Az állatok csodálkozva bámulták az eget, egyre sötétebb lett, és a nap is egyre fogyott. Olyan volt, mintha valami sötét árnyék egyre nagyobb darabot kanyarítana le belőle.

- Hova tűnt a világosság? – kérdezte sírva Bori borz, és szorosan az édesanyjához bújt.

Az állatok Uhu bácsihoz mentek, azt gondolták, hogy az öreg bölcs bagoly tudja, hogy mi történik. De tévedtek. Igaz, hogy Uhu bácsi sok mindent átélt már, de ilyet még ő sem látott soha.

Teljesen eltűnt a nap. Az állatok megrémültek, próbáltak otthonaikba hazatalálni, de olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak. Botorkálva és tapogatózva tettek pár lépést, de haza nem találtak.

- Most mi lesz velünk, mama? – kérdezte sírva Bori borz.

- Nem tudom, kicsim. Várunk. – próbált nyugodtan válaszolni Borz-mama.

- Mire várunk? És mi lesz, ha nem lesz többet világosság? – zokogott Bori borz.

- Ne félj, gyermekem! A Nagy Király gondoskodik rólunk, és vigyáz ránk. – válaszolta Borz-mama.

Bori megnyugodott. Percek teltek el ebben a vaksötétben. Senki nem tudott egy lépést sem tenni sehova. Lassan újra láthatóvá vált minden. Amilyen gyorsan besötétedett, olyan gyorsan újra világosság lett. Az állatok a sötétség után csak hunyorogni tudtak a fényben.

Az állatok csak erről tudtak beszélni, és próbálták megtudni, hogy mi is történt, de senki nem tudta rá a választ. Néhány nap múlva egy Vándor róka érkezett Kerek-erdőbe. Hallotta, hogy mindenki a sötét napról beszél. Elcsodálkozott, hogy az állatok semmit sem tudnak arról, hogy mindez miért történt. Ő tudta a választ az állatok kérdéseire.

- Az, amit ti láttatok, az napfogyatkozás volt. A hold eltakarta a Napot, ezért lett sötét.

- Jaj, mi úgy megijedtünk! – mondta Mókus Miki.

- Nem kell félni, mert mindez csak pár percig tart, és olyan szépen látszott a Nap koronája.

- Mi, az égre sem mertünk nézni. – mondta Uhu bácsi.

- Hm! – sóhajtott a Vándor róka. – Tudjátok, mi jutott eszembe? Amikor a Nagy Király a földön járt, sokan nem akarták azt tenni, amit Ő tett, nem akartak rá nézni, rá figyelni, mint ahogy most ti sem néztétek a Nap koronáját. Ő a világ Világossága, Őrá lehet nézni, és tanulni tőle.

Nagy csend lett. A csendet Bori borz zavara meg.

- Én olyan akarok lenni, mint Ő.

A Vándor róka mosolygott, a többi állat bólogatott, mert egyet értettek a kicsi borzzal.

A kicsi Húsvéti Bárány

Újra kitavaszodott. Most is, mint minden évben mindenki már türelmetlenül várta. Akác-bírtok juhnyája ezen a tavaszon is bővült néhány kisbáránnyal. Szépek voltak, kicsik és törékenyek. A juhok vigyáztak rájuk, és amit csak lehetett megtanítottak nekik.

Volt egy kisbárány, aki más volt mint a többi. Bundája fehér volt, mint a hó, szép és egészséges. A pásztor vele másképp bánt, mint a többivel. Mindig a legfinomabb falatokat kapta, mintha azt akarta volna, hogy kövérebb, szebb és különlegesebb legyen, mint a többi.

Folyton ezt mondta a pásztor:

- Egyél kedvesem, legyél szép, mert te leszel a Húsvéti Bárány.

Senki sem értette, hogy miért hívja így a pásztor, de lassan már ők is így kezdték szólítani. Cseppet sem törődött vele, csak egy gondolat motoszkált kicsi fejében, hogy mit jelenthet a neve. A nyájban mindenkinek olyan neve volt, amelyik illett a természetéhez.

Elhatározta, hogy megkérdi valakitől. De ki tudná ezt neki megmondani, ha még az édesanyja sem tudja a választ rá. Így töprengett legelészés közben, és észre sem vette az öreg juhot, akit hosszú ideje ott állt mellette. Mindenki Öreg Bölcsnek hívta. Ritkán beszélt, de olyankor igazságokat mondott. Minden szava olyan simogató volt, mint a meleg napsugár a hideg tél után. Nagy szeretettel bánt a juhokkal és a kisbárányokkal is.

- Min töprengsz kicsi Bárány?- kérdezte az Öreg Bölcs juh.

- Te nem hívsz Húsvéti Báránynak, mint a többiek? – kérdezte a kicsi Bárány.

- Szeretnéd, ha így hívnálak? – kérdezte szeretettel az Öreg Bölcs juh.

- Nem, nem tudom! – mondta zavartan a kicsi Bárány. – Igazából azt szeretném megtudni, hogy miért adta a pásztor nekem ezt a nevet, de senki nem tudja megmondani. Épp ezen gondolkodtam, amikor megszólítottál.

Az Öreg Bölcs juh szerette volna szomorúságát valahogy elrejteni a kicsi Bárány elől, de ugyanakkor őszinte is akart lenni hozzá.

- Tudod, kicsi Bárány, közeledik a húsvét ünnepe. A pásztor mindig kiválaszt egy bárányt és húsvétkor levágja, majd a családjával megeszi. – nem tudta tovább mondani az Öreg juh, mert hangja a sírástól elcsuklott.

- Megesznek? – kérdezte döbbenten a kicsi Bárány. – Meghalok?

- Igen! – bólintott egyet az Öreg juh és odahúzódott szorosan a kicsi Bárány oldalához.

- De miért teszik ezt velem? És én még azt hittem,hogy különleges vagyok. – sírt a kisbárány.

- Az is vagy. Különleges, hibátlan és tiszta, mint Ő, az Igazi Húsvéti Bárány. – folytatta felbátorodva az Öreg Bölcs juh.

- Ezt nem értem. Van Igazi Húsvéti Bárány?

- Van. Ő az Igazi és az egyetlen. Ő a Világmindenség Urának a Fia. Őt megölték mindannyiunkért, pedig soha semmi rosszat nem tett. Ő kapta a büntetést mindazért a sok rosszért, amit elkövettünk.

A kicsi Húsvéti Bárány csak hallgatta az Öreg Bölcs juhot, és minél többet beszélt neki a Húsvéti Bárányról, annál inkább azt érezte, méltatlan, hogy az Ő nevét viseli.

A félelem és a szomorúság eltűnt a szívéből, amikor az Öreg juh arról beszélt, hogy a Húsvéti Bárányt újra él, mert feltámadt.

- Ő mondta magáról: „Én vagyok a Feltámadás és az Élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él.” – fejezte be az Öreg juh.

- Én is feltámadok, és visszajövök a nyájba? – kérdezte a kicsi Bárány.

- Ide már nem jössz vissza, de élni fogsz, a Feltámadt Húsvéti Bárány országában.

Minden nap, ami azután következett a kicsi Húsvéti Bárány életében, különleges volt. Boldog volt és csak a Feltámadt Húsvéti Bárányról és az Ő országáról beszélt. Azt akarta, hogy a nyáj minden tagja egy nap ott legyen, ahova ő is megy nemsokára.

Eljött a húsvét. A pásztor magához hívta a kicsi Húsvéti Bárányt. A nyáj döbbenten állt és figyelt, de a kicsi bárány arcáról nyugalom és öröm sugárzott.

Némán lépett ki az akol kapuján, vissza sem nézett, mert tudta, hogy hamarosan belép a Húsvéti Bárány Országának kapuján.

A Nagy Király ajándéka

Tél volt. Az időjárás mégis annyira váltakozó volt, hogy hol havazott, hol pedig esett az eső.

- Érdekes időjárás van! – jegyezte meg egyik reggel Medve-mama, amikor megpillantotta a földből kikandikáló hóvirágot. Szedett is a kosarába egy csokorral, és sietett tovább a Farkas-lakba.

Farkas-mama beteg volt. Felkelni sem volt ereje. Medve-mama minden reggel meglátogatta, és ennivalót hozott a Farkas családnak. Ezen a reggelen is Farkas Fanni nyitott ajtót, és örömmel közölte, hogy Farkas-mama már jobban van. Medve-mama kirakta az asztalra az ennivalót és a frissen szedett hóvirágokat, beszélgetett a beteggel, majd kedvesen elköszönt.

Folytatta útját a Nyúl üreg felé. Ott lakott az öt árva Nyúl gyermek, mert szüleiket a vadászok elfogták. Nekik is hozott Medve-mama minden reggel ennivalót. Ezen a reggelen dideregve találta a kis nyulakat. Nagyon hideg volt az üregben. Gyorsan tüzet rakott, és teát főzött. Hamar felmelegedtek a kis Nyulak, és hálásan bújtak Medve-mama ölébe.

- Köszönjük az ételt! – hálálkodott Nonó Nyuszi, és egy puszit nyomott Medve-mama arcára.

- És köszönjük a szeretetet és a törődést is! – folytatta Cecil Nyuszi, és egy könnycsepp gördült le az arcocskáján.

- A mama és a papa mikor jönnek vissza?- Kérdezte a kicsi Berci Nyuszi. Ő volt a legkisebb, és nem értette még, hogy mi is történt a szüleivel.

- Tudod, kicsim, ők a Nagy Király országában vannak már. Egy nap mi is elmegyünk, és ott már soha többet nem válunk el azoktól, akiket szeretünk. De a legjobb az, hogy Meglátjuk majd a Nagy Királyt is.

Berci szomorú szemekkel figyelte Medve-mamát, de amikor a Nagy királyról beszélt, kicsi szívét boldogság töltötte el, hiszen a szülei is sokat beszéltek a Nagy Királyról és az országáról.

Medve-mama elköszönt a Nyúl gyerekektől, és mielőtt hazament volna, elment az öreg Rőtt Róka üregébe is. Neki is vitt ennivalót. Rőtt Róka egyedül élt nyár óta, mióta a felesége meghalt. Gyermekei is távoli erdőbe költöztek, és ritkán látogatták meg.

Miután Medve-mama befejezte a reggeli látogatásait, hazament. A medve bocsok és Medve-papa téli álmot aludtak a barlang melegében. Medve-mama is téli álmot kellett volna aludjon, de mégsem tette, mert tudta, hogy szükség van rá Kerek-erdőben. Mivel a medvék téli álmot alszanak, nem is tesznek el sok ennivalót télire, csak épp annyit, amennyi tavasszal szükséges, amikor felkelnek.

Egyik reggel Medve-mama meglepődve vette észre, hogy nagyon kevés ennivaló van már a kamrában. Annyira kevés, hogy ha hírtelen kitavaszodna és a Medve család felébredne, egy napra lenne elég csak az étel. Medve-mama elszomorodott.

- Hogy fogok ezután a betegeknek, éhezőknek ennivalót vinni? – töprengett magában. Akkor éjjel nem aludt semmit, hanem a Nagy Királytól kért segítséget, aki az éhezőknek enni adott, és gondoskodott az árvákról is.

A konyha asztal mellett bóbiskolt egy keveset Medve-mama, de amint felkelt a nap, ő is megébredt. Elindult kifelé a barlangból, hogy megnézze, milyen idő van kint. De az ajtóban megtorpant. Örömében sírva fakadt, amikor meglátott az ajtó előtt egy kosarat tele ennivalóval.

-Köszönöm! – mondta Medve-mama az ég felé nézve, és már indult is, hogy szokásos reggeli látogatásait végezze.

Kerek-erdő állatai megtudták, hogy Medve-mama minden nap segít a rászorulókon. Uhu bácsi összehívta az állatokat, és arra kérte őket, hogy aki csak tud, készítsen egy kosár ennivalót, és vigye a barlang elé.

Attól a naptól kezdve minden reggel ott volt egy kosár, tele ennivalóval, a barlang ajtaja előtt egész tavaszig.

Van, amikor a Nagy Király csodát tesz, és van, hogy másokon keresztül gondoskodik azokról, akiknek ennivalóra, szeretetre, törődésre van szükségük.