Csendes nap Kerek-erdőben

Havazott. A szürke Kerek-erdőt fehérbe öltöztette. Hej, hogy örültek ennek az állat csemeték! De leginkább annak örültek, hogy az állat iskolában és óvodában vakáció volt. Szerettek ők iskolába és óvodába járni, de a szünidőnek ki ne örülne?! A hónak még inkább örültek. Hamar elő is kerültek a fakéregből készült sítalpak és szánkók. Már korán reggel ott nyüzsögtek a Nagy Tisztás melletti dombon.
- Juhééééééééééé!
- Ez nagyon jóóóóó!
- Hahóóóóóóóó! – így kiáltoztak, miközben lesiklottak a domboldalon.
Mindenki boldog volt, csak Sün Samu bukdácsolt a nagy hóban a sítalpakkal. Neki nem sikerült sehogy sem a lesiklás. Újra és újra lebukfencezett a domboldalon. A baj csak akkor volt, amikor az egyik bukfencezés után teljesen befedte a hó, és Nyuszó már siklott is utána, de ő is elesett, egyenesen a hóval befedett Samun landolt. Azonnal felpattant és kiabálva rohant le a dombról, mert Samu tüskéi összeszurkálták a testét. A többiek hangosan nevettek a fel-alá rohangáló Nyuszón. A vidámságnak estig nem lett vége. Így telt egyik nap a másik után. Közeledtek a téli ünnepek. Mindenki izgatottan készülődött, csak az állat csemeték nem törődtek semmivel, csak a reggeltől estig tartó mókán és szórakozáson, ezért egyre több lett a vita a szülők és kicsinyeik között.
- Ez így nem mehet tovább! – mondta nagy bölcsen Bagoly Bé. – Ki kell találnunk valamit.
Az állatok összedugták a fejüket és egy nagyon okos dolgot találtak ki. Már csak egy hét volt karácsonyig, ezért minden napot elneveztek. Amikor az állat csemeték meghallották az ötletet, nagyon tetszett nekik, csak Nyuszó húzta jobbra-balra a bajuszát, ezzel mutatta ki nemtetszését.
Az első nap volt a SEGÍTŐ NAP. Volt, aki otthon segített a házimunkában, voltak olyan állatok, akik másoknak segítettek elkészülni a házimunkával az ünnepekre.
A második nap a FINOMSÁG NAPja volt. Ez a nap Nyuszónak is jobban tetszett, örömmel segített Nyúl mamának a répatorta elkészítésében. Mókusék mogyorótortát készítettek, Mackóék barlangjából pedig mézes pogácsa illat kecsegtette az arra járókat.
A harmadik nap AJÁNDÉK NAP volt. Az állatok apró meglepetéseket készítettek, és megajándékozták vele egymást. Nagy volt az öröm minden otthonban. Hód mama egy kötőtűt kapott ajándékba, amit Hód Harold fenyőfából faragott. Nagyon megörült Hód mama az ajándéknak, mert a régi kötőtű eltört.
- Lesz amivel sálat kössek a Hód apróságoknak – örvendezett Hód mama.
A negyedik nap FENYŐ NAP volt. Minden családból a nagyobbak az apákkal már korán reggel útnak indultak a magas fenyves felé, ott kiválasztották a legmegfelelőbb fenyő csemetét, és boldogan vitték haza.
Az ötödik nap az ÉNEK NAPja volt. Aki azon a napon Kerek-erdőben járt, úgy érezte, mintha egy elvarázsolt erdőben járt volna. Minden odúból, üregből, barlangból és bozótból szállt a szebbnél-szebb ének az ég felé. Nyuszó épp kedvenc énekét dudorászta, amikor meglátogatta barátját, Hód Haroldot.
- „Mondd, el a hegyek ormán,
A boldog hírtől zengjen a vidék...”
A hatodik nap a JÁTÉK NAP volt. A nagyok a kicsinyeikkel együtt játszottak. Voltak akik a meleg kandalló mellett társasjátékkal játszottak, míg mások a domboldalon szánkóztak, és síeltek.
- Ez ám a móka! – kiáltotta el magát Bagoly Bé! – Így sokkal élvezetesebb, ha minden ház körüli tennivaló elkészült az ünnepre. – A nagyok helyeslően bólogattak, nem törődtek azzal sem, ha néha-néha belehuppantak a hóba.
Az utolsó napot várták a legjobban az állat csemeték, mert el sem tudták képzelni, hogy az milyen is lesz.
Eljött a hetedik nap reggelje. Minden otthon ragyogott már a tisztaságtól. Az asztalon a finom étel illata csiklandozta a kicsinyek orrát. Nyúl mama a kötényét is levette és a legszebb ruháját vette fel. Az asztal köré ültek.
Ez volt a CSENDES NAP. Kerek-erdő maga volt a csend és a béke. Csak bent a kandallókban duruzsolt a tűz, miközben mindenki csendben és figyelmesen hallgatta, a karácsonyi történetet.

Harc a trónért

Erős vihar közeledett, amely még az idősebb és erősebb fákat is keményen megkínozta. Az apró csemeték a nagyobbak mögé bújtak, hogy ki ne csavarja őket tövestől a vihar. Mindenki menekült és igyekezett elbújni, ahová csak tudott. Valami készülőben volt. Nem csak a vihar készült, hanem harc is. A Nagy Tisztáson harcosok sorakoztak. Úgy tűnt őket nem zavarja a közeledő vihar. Az állatok is már napok óta csak erről beszélnek, hogy odakint a Nagy Tisztáson valami készül. De vajon mi? És miért jött ide ez a sok harcos?
A Nagy Tisztás egyik oldalán felfegyverzett harcosok, a másik oldalon izgatott állatok tanácskoztak.
- Mama! Kik lesznek a harcosok ellenfelei? És miért harcolna? – kérdezte Fáreh a farkaskölyök édesanyjától.
- A harcosok az állatokkal fognak harcolni, a Trónért. – válaszolta őszinte, de nagyon szomorú hangon Farkas-mama.
A kisfarkas megijedt ettől a választól, és nem értette, hogy mi történik körülötte. Csak egy dolog járt aprócska fejében, hogy ha harcra kerül a sor, Farkas-papa is harcolni fog. Ó, és mi lesz, ha az ellenség megsebesíti az apukáját? Hiszen neki nincs olyan fegyvere, mint a harcosoknak. És mi van a Trónnal? Miért kell azért harcolni?
Nem is maradt tovább a Nagy Tisztáson, úgy döntött kideríti az igazságot. Nem is kellett messze mennie, mert összetalálkozott Ráfi rókával.
- Ráfi! Miért kell a Trónért harcolni? Te mindig mindenre tudod a választ. – Kérdezősködött izgatottan Fáreh.
- Ó, igen! Tudom! Bár ezt most inkább ne tudnám! – sóhajtott Ráfi, és majdnem elsírta magát. – A Nagy Tisztáson van a Nagy Szikla, amit már ősidők óta Trónnak neveznek. Ott koronázták meg a Birodalom királyait. A Nagy Uralkodó Fia mielőtt elment volna megbékítette az embereket az állatokkal, és a Trónnál koronázta meg az új királyt, aki egy bátor ember-harcos volt. Azóta sok minden megváltozott a Birodalomban. Egyik király után jött a másik, és egy nap a Trónt a gonosz Valis foglalta el. Nem törődött sem az emberek sem az állatok jólétével. Azóta nincs békesség a Birodalomban.
- Most miért akarnak harcolni? – kérdezte még mindig értetlenül a kis farkas.
- Mert Valis utóda, Malkom király azt a parancsot adta, hogy a Birodalomban minden állatot öljenek meg. Csak az marad életben, aki a király oldalára áll, és azt teszi, amit ő parancsol.
- És mit parancsol nekik? – csodálkozott tovább Fáreh farkas.
- Hogy a Birodalomban öljenek meg minden olyan embert, akik a Nagy Uralkodónak hódolnak. – fejezte be a mondanivalóját Ráfi.
- Ó, hiszen a Nagy Uralkodóról a mamám sokat beszélt. Ő igazságos, és övé minden ameddig a szem ellát és még azon túl is. Most már értem, hogy miért harcolnak. És kié a Trón?
- A Trón az igazi királyé, akit Malkom fogva tart.
- Ki kell őt szabadítani!!! –kiáltott fel lelkesen a kis farkas.
- Az szinte lehetetlen! – válaszolt szomorúan Ráfi. – Malkom katonái a Birodalom Szigetén őrzik, és oda még élve senki nem jutott be.
- Akkor hát, mi mind meghalunk? – ennyit tudott a kisfarkas még kérdezni, mert keservesen zokogni kezdett.
Közben az ütközet elkezdődött a Nagy Tisztáson. Sebesültek feküdtek mindenhol, és úgy tűnt, hogy minden el van veszve. Az állatok kimerülten rogytak a földre, amikor Malkom visszahívta a seregét, hogy tanácskozzon velük.
- Már csak egy lehetőségünk maradt! – mondta fáradt hangon a Nagy Farkas, akit mindenki tisztelt. Üzenjetek az otthon maradtaknak, hogy könyörögjenek a Nagy Uralkodóhoz, hogy segítsen rajtunk!
Az állatok úgy is tettek. Mindenki a végső ütközetre készült. De erős vihar közeledett, amely még az idősebb és erősebb fákat is keményen megkínozta. Az apró csemeték a nagyobbak mögé bújtak, hogy ki ne csavarja őket tövestől a vihar. Mindenki menekült és igyekezett elbújni, ahová csak tudott. Valami készülőben volt. És akkor, mintha csoda történt volna, hatalmas sereg közeledett a Nagy Tisztásra épp a Trón felől. Állatok és emberek, akiket a Nagy Uralkodó küldött. A hatalmas vihar nekik kedvezett. Összecsaptak. Egy bátor vitéz Malkomot vette üldözőbe, aki épp el akart menekülni, amikor látta, hogy vesztésre áll a serege.
Már-már besötétedett, amikor a kardok csattogása elhalkult, és az ütközetnek vége lett. Győzött a Nagy Uralkodó serege. A Birodalom Szigetéről az igazi királyt is kiszabadították, és megkoronázták a Trónon.
A Nagy Uralkodó serege épp elmenni készült, amikor Fáreh, a kis farkas odamerészkedett a vitézhez, aki Malkomot győzte le.
- Mi már azt hittük, hogy elveszünk mind, és senki nincs, aki segíthetne rajtunk. – mondta félénk hangon a kisfarkas.
- Tudod, a Nagy Uralkodónak mindenhol van serege, és senki sem veszhet el, aki tőle segítséget kér. Ha csak egy is hozzá kiált segítségért, Ő az eget és a földet is megmozgatja, és igazságot szolgáltat, azoknak, akik Őt szeretik.
- Sokan azt mondták, hogy a Nagy Uralkodó nem is létezik, az csak kitalált mese, de én eddig is tudtam, mert az anyukám és az apukám mindennap beszélt róla. De mától azt is tudom, hogy engem is meghallgat, mert én is kértem, hogy segítsen nekünk.
Újra visszaállt a béke a Birodalomban. Békében éltek az emberek és az állatok, szeretve egymást és a Nagy Uralkodót, aki segített nekik legyőzni az ellenséget.

Az ég felé szálló pacsirtadal

Fent a hegyekben, a fenyvesek közelében él Pacsirta Apó és Pacsirta Anyó. Hogy honnan tudom? Hát elmondom neked. Tudom, mert láttam őket, hallottam, ahogy énekelnek. A titkomat is megosztom veled, képzeld, beszélgettem is velük. De hadd kezdjem az elejéről a történetemet.
  Valamikor régen, egy nagy folyó közelében, egy pacsirta család örömére, a tojásból kikelt egy kis pacsirta. Kedves kis pacsirta volt, éneke napról-napra szebb és hangosabb lett. Ahogy teltek az évek, a pacsirta fészek mélyén újabb fiókák keltek ki. Már hárman voltak. Nagyon szerették egymást. Egy nap a három kíváncsi kismadár a folyó partra repült. Szüleik játszadozni engedték el őket, de titokban a folyópartra mentek. Sok veszély leselkedik ott három kicsi madárra, de ők akkor még ezt nem is sejtették. Csatlakozott hozzájuk a varjú is. Néha együtt játszottak, de sosem tudta tartani a csőrét. Így volt ez most is. A varjú hamar megunta a játékot, és hazament, de útját a pacsirta fészek felé vette, és elárulta a három pacsirta fiókát az édesanyjuknak. Eközben ők hárman át akartak repülni a folyón, mert a túlparton szépen sütött a nap. A legkisebbet a hátukra vették, és úgy repültek a folyó felett. Alacsonyan szálltak, így a legkisebbnek az egyik cipőcskéje a folyóba esett. Lett nagy ijedség, és szárnyukkal, csőrükkel a vízbe csapkodva próbálták megtalálni a kiscipőt, de hiába. Majd eszükbe jutott, hogy van valaki, aki mindig tud segíteni, a Világ Teremtője és Ura, a Nagy Király. Félve és kétségbeesve segítséget kértek Tőle, és csoda történt, mert megtalálták a nagy vízben a picinyke cipőt.
A három pacsirta közül a legnagyobb volt a mi Pacsirta anyónk.
A nagy folyótól távol, a hegyek közelben élt egy másik pacsirta család. Az egyik kis pacsirta, igen eleven fióka volt, az óvoda helyett az óvoda mellé szeretett járni. Hamar ki is derült a dolog, de nem merte elmondani az apukájának az igazat, mert félt, hogy verés lesz a vége. De édesapja azt mondta neki:
- Ha elmondod az igazat, nem verlek meg.
- De én félek, hogy megver, édesapám! – válaszolta a fióka.
- Én, arra tanítottalak téged, hogy ne hazudj, és úgy gondolod, hogy én hazudnék, hogy nem verlek meg? – kérdezte apukája szomorúan.
A fióka szégyenkezve mindent bevallott, és édesapja nem verte meg, mert így ígérte. Sok csintalanságot követett még el, amit később nagyon megbánt. Megértette, hogy a rosszaságot meg kell bánni, bocsánatot kell kérni, és meg kell változni belőle. Pacsirta fiókánk felnőtt, nagyon szerette a Nagy Királyt, éneke napról-napra szebb lett, és szállt felfelé a magas égbe. Ő volt a mi Pacsirta Apónk.
Eljött a nap, amikor ők ketten találkoztak. Még fiatalok voltak, de megrakták közös fészküket, és most már ketten énekeltek. Hamarosan kikelt az első fióka, Efri. Nagy volt az öröm a fészekben, mert nagyon várták már kicsinyüket. Ha csintalanságról volt szó, Efri mindig az élen járt.
Nemsokára újabb fióka kelt ki, Erni. A boldogság nőtt a Pacsirta családban. Már négyen voltak a fészekben. A két fióka sokat csipkelődött egymással. Egyik este miután éneküket elénekelték a Nagy Királynak, és Pacsirta Anyó lefektette fiókáit, Erni nem tudott elaludni.
- Édesanyám, nem tudok elaludni.
- Mi, a baj, gyermekem? – kérdezte Pacsirta Anyó szeretettel.
- Nagyon bánt, hogy olyan sokat rosszalkodtam, szeretnék bocsánatot kérni. Megtehetem?
- Igen, gyermekem. Gyere, mondd el a Nagy Királynak is ezt.
Úgy is tettek, akkor este Erni boldogan bújt vissza ágyikójába, bocsánatot kért Efritől is a rosszaságaiért, és örömmel újságolta, hogy megváltozott, és ezentúl nem fog rosszalkodni. De Efri csak ennyit felelt:
- Majd meglátjuk holnap! Majd meglátjuk holnap, hogy fogsz-e még csipkedni!
A harmadik fióka, Evi volt. Kedves kicsike volt. Testvérei és szülei nagyon szerették. Ahol megjelent, olyan volt, mint egy virág, amely illatával mindent betölt. Sokszor elkísérte apukáját, amikor más vidékre kellett repülnie. Bátor és szorgalmas volt. Anyukájának sokat segített.
Egy nap Pacsirta anyó betegeket szeretett volna látogatni, de amint kitekintett a fészekből, látta, hogy vendégek közelednek. Örült nekik, de ugyanakkor elszomorodott, hogy a betegeket nem tudja meglátogatni. Evi látta, hogy édesanyja szomorkodik.
- Mi a baj, édesanyám?
- Ma szerettem volna meglátogatni az erdő betegeit.
- Ó, meglátogatom én őket! – válaszolta ragyogó szemmel Evi, és már hozta is kosárkáját, amibe finomságokat tett és friss vizet a betegeknek.
Úgy is volt, meglátogatott minden beteget, megajándékozta őket finomsággal és friss vízzel, énekével pedig megörvendeztette őket.
Egyik nap Efri, Erni és Evi azon tanakodtak, hogy a negyedik fióka, aki még a tojásban van, fiú legyen vagy lány. Efri és Erni fiút szerettek volna, így Evit is rávették, hogy ő is fiú fiókát akarjon. Kérésüket a Teremtő meghallgatta, és hamarosan újabb családtaggal bővült a Pacsirta-lak. Barni kedves és vidám fióka volt, de ahogy nőtt Pacsirta Apó és Pacsirta Anyó észrevették, hogy fiókájuk egyre bizonytalanabbul lépked, és a szárnyai is nagyon erőtlenek. Nemsokára már nem tudta a fészket elhagyni, csak ha szülei magukkal vitték. Mind nagyon szerették Barni, mert olyan volt, mint egy kincs a számukra. Bár ő volt az, aki nem tudott repülni, mégis ő vígasztalt másokat.
Aznap, amikor a legkisebb fióka kikelt, egy csodálatos napsugár kukucskált be a fészekbe, és Pacsirta Anyó Napsugárnak nevezte el. Ahogy nagyobbacska lett Napsugár örömmel viselte gondját Barninak. Elválaszthatatlan barátok lettek.
A nagyobb fiókák kirepültek a fészekből, és új fészekbe költöztek, ahol nekik is lettek fiókáik. Bárhová mentek az otthonról tanult énekeket vidáman énekelték a Nagy Királynak.
Barni egyre gyengébb és erőtlenebb lett, de nagyon szerette a Nagy Királyt, és minden nap csodálatos énekével örvendeztette meg a körülötte élőket. Egy szép nyári nap Barni végleg elhagyta a fészket. Meghalt. Pacsirta Apó, Pacsirta Anyó és a testvérei nem szomorkodtak miatta, mert tudták, hogy már a Nagy Király csodálatos országában énekli énekét, olyan szépen, amilyet ezen a földön még senki nem hallott. Tudják, hogy egy nap újra találkoznak vele, és akkor már Barni is fog tudni repülni, mert a Nagy Király országában csak öröm és boldogság van.
Ha a hegyekben jársz, a fenyvesek közelében, látogasd meg Pacsirta Apót és Pacsirta Anyót, örömmel beszélnek majd neked is a Nagy Királyról, mint ahogy nekem is. Hogyan találod meg őket? Nagyon egyszerűen, csak legyél csendben, és hallgasd az ég felé szálló pacsirtadalt.

Valér a Borka szemével látja a világot

A napok egyre hosszabbak lettek, amint közeledett a nyár. Este lágy szellő simogatta a fák lombjait, és ringatta az ágakon a kismadarakat. Kerek-erdő minden lakója nagyon szerette az ilyen kellemes estét. Tappi nyuszi volta legboldogabb. Esténként, amint a csillagok megjelentek az égen, kiosont a tisztásra, hanyatt feküdt a fűben, kicsi mancsait a feje alá tette és úgy nézegette a csillagokat. Miközben felnézett az égre, különböző csillag-alakokat látott. Ilyenkor történeteket képzelt el róluk.
-Óh, ez olyan, mint egy nyuszi – gondolta egyik este, amint a csillagokat nézte a tisztáson. – Pont olyan az egyik füle, mint Nyusszancsé, a barátomé J.
Borka Borz is nagyon szerette a csillagokat. A holdfényes éjszaka volt a kedvence. Ilyenkor szívesen sétálgatott az erdőben, mert minden ezüstösen csillogott a hold fényétől, még a patak vize is. Egyik este Bobó Borzzal, a testvérével sétálgatott a patak parton, amikor öcsikéje megrángatta Borka bundáját.
- Mi az, mi történt? – kérdezte Borka.
- Pssszt! Csendesen, mert meghallja. – suttogta Bobó
- Ki? Ki hallja meg? És mit? – kérdezte értetlenül Borka.
- A hold. – húzta közel magához Borkát, miközben így suttogta tovább. – Követ minket. Mindig követ. És ha megállunk, ő is megáll. Azt hiszi, hogy nem veszem észre. Pedig mindig látom, hogy követ.
Borka elcsodálkozott a kicsi Bobó szavain, majd nagyot kacagott rajta. Úgy tűnt, hogy Bobó ezt nem találta olyan mulatságosnak, mert megharagudott, hogy nővére kinevette. Próbálta elmagyarázni Bobónak, hogy a hold nem követi őket, csak úgy tűnik. De Bobó ezt nem akarta elhinni. Kicsi eszével azt fogta fel, amit látott. Néha bosszantotta, hogy a hold mindenhova követi, de amikor egyedül volt, olyankor örült, hogy legalább a hold vele van. Borka nem akarta testvérkéje kedvét elvenni, és ezt gondolta magában: ’ majd ha nagyobb lesz, megérti, hiszen, amikor kicsi voltam, én is épp úgy gondoltam, mint Bobó, hogy a hold mindenhova követ engem J’
Egyik nap Borka, amint sétálgatott, megbotlott valamiben és elesett.
- Nem tudsz vigyázni, hogy hova lépsz? – morgolódott valaki, miközben Borka megpróbált felállni. De a lábai sajogtak, úgy megütötte. Borka nézett jobbra – ballra, hogy honnan jön a hang. Majd észrevett egy földkupacot, ahol valami mozgott. Akkor vette észre, hogy egy vakondban botlott meg.
- Ne haragudj, kérlek! Nem láttalak. – mondta Borka.
- Nem láttál? Hát, akkor minek van a szemed? – pufogott tovább a vakond.
Borka lesütötte a szemét szégyenében, mert hírtelen eszébe jutott, hogy a vakondok nem látnak, és ő kellett volna, figyelmesebb legyen. Valér Vakond el is tűnt hamar a föld alatt. Borka hiába kiabált utána. Attól kezdve Borka mindennap elment a földtúráshoz, ahol Valérral találkozott, abban a reményben, hogy viszontlátja. Nem is tévedett, mert egy nap csakugyan összetalálkoztak ismét. Valér nem volt már morcos, kedvesen beszélt Borkával. Összebarátkoztak. Egyre többször találkoztak. Ilyenkor Borka sokat mesélt neki arról, hogy milyen az erdő, a patak, a virágok. De legjobban a napot szerette. Nem látta, de melegét olyan sokszor érezte, mikor a fejét kidugta a földből.
- Mesélj a napról! – kérte Valér.
- Tudod, a nap, az hatalmas és kerek. Nagyon-nagyon messze van, mégis sokszor annyira meleg, és a fénye olyan erős, hogy azt hiszem, itt van egészen közel. Nem lehet rá sem nézni, annyira ragyog. Tavasszal előcsalogatja a rügyeket és a virágokat. Nyáron megérleli a gyümölcsöket. A sugarai táncolnak és fogócskáznak a patak vizén. Ha becsukod a szemed, érzed, hogy simogatja az arcodat. Néha elbújik a felhők mögé, de akkor is az égen van. Éjjel a föld másik felét világítja és melegíti. Ilyenkor a hold és a csillagok veszik át a helyét az égen.
- Olyan szép lehet! – sóhajtott Valér. Bárcsak én is láthatnám mindezt, meg a virágokat, meg a fákat, és persze téged. Biztosan nagyon szép vagy. – közben egy nagy könnycsepp gördült le az arcán.
Aznap este Valér szomorúan ült az asztalhoz. Vakond mama azonnal észre is vette, mert Valér nagyon csendes volt.
- Mi bánt gyermekem?- kérdezte Vakond mama.
- Miért nem látunk, mint a többi állta? Miért nem láthatom a napot, a holdat, a csillagokat, a virágokat… - mondta Valér, és hírtelen hangos zokogásba tört ki.
- Gyermekem! Ülj ide mellém. – mondta kedvesen Vakond mama, és átölelte Valért. -Tudod, mi így lettünk teremtve. A föld alatt éljük az életünket. Hozzászoktunk a sötéthez, ha látnánk és felmennénk a föld felé, akkor nem bírnánk elviselni azt az erős fényt. Nem látjuk a napot, de érezzük a melegét. Akik látnak, azt mondják, hogy ők sem tudnak a napra nézni. Mi a sötétben sem esünk el, nem tévedünk el, ezért nincs szükségünk éjjel a hold fényére. Nem látunk ugyan, de sok minden mással rendelkezünk, amivel a többi állat nem rendelkezik, és ennek kell örülnünk. Borka egy igazi barát. Te az ő szemével látod a világot. Te beszélj neki azokról a dolgokról, amelyekről ő nem tud. Beszélj neki a földalatti világról, a szorgos hangyákról, meg arról, hogy hogyan nőnek a fák és a növények gyökerei. Mi nem látjuk azt az oldalt, ő nem látja ezt az oldalt. De így egész a világ, hogy minden és mindenki a helyén van.
- Igazad van, mama! – vidult fel Valér arca.
Miközben édesanyja szavait hallgatta, elhatározta, hogy amikor legközelebb találkozik Borkával, megmutatja neki a nagy földalatti alagutat.

Virág és galóca

  Eljött a várva-várt tavasz. Kerek-erdő megtelt a tavaszi virágok illatával, a madarak csiripelésével, az állatok vidám énekével. Mindenki szorgoskodott. Nyusziéknál nagytakarítás volt, mókuséknál lomtalanítás, a madarak, pedig ügyesen és szorgalmasan gyűjtögették a gallyakat, és javítgatták fészkeiket.

  Bobó borz igazi gombaszakértő volt, senki sem ismerte jobban a gombafajtákat, és azokat a helyeket, ahol a legtöbb gomba nő. Hovi hód a virágokat szerette nagyon. Most is az ibolyákat kereste, kis kosárkáját a karján hintáztatva. Móli mókus abban lelte a legnagyobb örömét, ha fáról-fára ugrálhatott, és figyelte, hogyan rügyeznek, virágoznak tavasszal, és ősszel hosszasan elnézegette, amint egy-egy levél lepottyant az ágról. A kedvence a mogyorófa volt. Nyurgó nyuszi a kerti zöldségeket szerette a legjobban. Tavasszal a többi állatok tőle kértek tanácsot, hogy hogyan és mikor kezdjék el a kiskertben a veteményezést. Olyan répák, saláták, káposzták és egyéb finom zöldségek nőttek Nyurgó kertjében, hogy mindenki csodálta egész Kerek-erdőben.

  - Nincs is jobb, szebb és finomabb, mint a kerti zöldség. – mondta elégedetten Nyurgó, amikor végignézett a felásott kiskerten.

 Épp arra járt Bobó, és összeráncolta a homlokát.

  - Még hogy nincs jobb, szebb és finomabb, mint a te zöldséged?! – szólt be a kiskertbe Bobó. – A gombászás, az sokkal fontosabb dolog. Mert ültetni és kapálni bárki tud, de a sok gomba közül kiválogatni a jót, ahhoz a legjobban én értek.

  Még mielőtt összeveszett volna Nyurgó és Bobó, Móli leszólt a fáról:

  - Mindenki végezze a saját dolgát, mert az a legjobb, legszebb és a leghasznosabb is.

  Bobó még egy szúrós tekintetet vetett Nyurgóra és továbbment a dolgára.

  Hovi már teleszedte a kosarát lila és fehér ibolyával, és dudorászva indult hazafelé. Útközben összetalálkozott Hangával, a hódlánnyal, és a kezébe nyomott egy csokor ibolyát.

  - Ó, ez az enyém? – kérdezte meglepődve Hanga.

  - Igen, a tiéd. – válaszolta mosolyogva Hovi.

  - És ezt miért kapom? – kérdezte kissé elpirulva Hanga.

  - Azért, mert a barátom vagy. – válaszolt Hovi, és már el is köszönt Hangától.

  - Azt hiszem, Hangát feleségül veszem! – gondolta Hovi magában, miután elköszönt a hódlánytól.

  Így telt egyik nap a másik után, amikor meghozták az erdőbe a hírt, hogy megérkezett Gogu gólya egész rokonságával, és Fisti fecske a feleségével, Fannival. A hírnek mindenki nagyon megörült, mert tudták, ha fecskék és a gólyák visszajöttek, akkor egyre melegebb és jobb lesz az idő is. Hamarosan a többi énekes madár is visszajött, énekük betöltötte Kerek-erdő minden bokrát, fáját. Megtartották a szokásos tavaszi koncertet is.

  Az erdő egyre zöldebb és hangosabb lett. A patak is kacagva futott lefelé a medrében, és meg-meglocsolta a parton levő virágokat. De ezt a boldog állapotot valami megzavarta. Az állatok mind összefutottak a tisztásra, hogy hallják a történteket. Ravi, a kis róka, nagyon betegen feküdt a fűben. Meg sem mozdult, a szemét sem nyitottak ki. Mindenki nagyon meg volt ijedve.

  - Mi történt vele? – kérdezte kétségbeesett sírással Róka-mama.

Az állatok, csak húzogatták a vállukat, hogy nem tudnak semmit erről. Egyszer csak sírást hallottak. Mindenki a hang felé fordult. Ticzi volt azt, a kisfarkas.

  - Miért sírsz?- kérdezték a mellette állók?

  - Én…én…én…azt hiszem, tudom, hogy mi a baja.

  - Mondd már! – bíztatták türelmetlenül az állatok.

  - Ma reggel gombászni mentünk. Sok szép gombát találtunk. Köztük egy piros fehér pettyes kalapú gombát. Én…én…én mondtam, hogy az nem jó, mert Bobó figyelmeztetett erre már rég, de csak nevetett rajta.

  - Gyorsan! Indulás!- kiáltott Bobó, - hozzatok nekem a kék csengővirág gyökeréből! Annak a teája talán segít Ravin.

Mindenki elindult csengővirág gyökeret szedni. Csak Róka mama és Róka papa maradt Ravi mellett, és segítettek Bobónak vizet forralni, hogy mikor megérkeznek a gyökérrel, készítsenek hamar teát belőle.

  A víz fel sem forrt egészen, amikor az állatok megjöttek a kék csengővirág gyökerével. Bobó teát készített, és megpróbálta megitatni a kis rókával. Mindenki feszülten figyelte, hogy mi fog történni, de semmi változást nem láttak. Ravi még mindig mozdulatlanul feküdt. Így telt el néhány nap. És akkor csoda történt. Ravi kinyitotta a szemét és vizet kért. Az örömhír is hamar eljutott mindenkihez, és percek alatt Ravi ágya körül álltak az állatok.

  - Csoda, igazi csoda! – csapta össze Bobó borz a mancsait örömében. – Az ilyen gomba nagyon veszélyes, és kevesen gyógyulnak meg. Meg kell tanulnotok mind, hogy melyek a hasznos és gyógyító növények, és melyek azok, amelyekhez hozzá sem szabad nyúlnotok.

  Az állatok végighallgatták Bobó tanácsait, és elhatározták, hogy megfogadják. Ravi, miután teljesen meggyógyult, Bobóval együtt járta Kerek-erdőt, figyelt és tanult tőle.

Kincsesláda

   Kerek-erdőben élt Maki, a medvebocs. Nagyon szeretett az erdőben sétálgatni, nézni, ahogy a fák átváltoznak, ahogy az egyik évszak jön a másik után. Volt egy kicsi dobozkája, amit ő kincsesládának nevezett. Senki nem tudta, hogy mi van benne. Mindenhova magával vitte. Teltek-múltak a napok, Maki minden nap hajtott egyet a naptár lapján. S közben nagyokat sóhajtott, de jó lenne, ha...
  Hopp, már be is csukta maga után az ajtót, és az erdő fái között ballagott. Leballagott a patakpartra. Valami szokatlan dolog örtént. Lili éppen arra járt és meglátta Makit, amint egy kövön üldögél és a kezében szorongatja kicsi dobozát. Lili kedves, vidám és kiváncsi medvebocs volt. Odalopakodott Maki mellé.
  -Szia! Mi van a dobozkádban? Megmutatod?
  -Nem nyithatom ki.
  Lili nagyon elcsodálkozott. Még üldögélt vele egy keveset a patakparton, majd elköszönt Makitól.
  -Gyere holnap is! - kiáltott Lili után.
  -Eljövök! - kiáltott vissza. Talán megmondja, hogy mi van a dobozkában - gondolta tovább Lili.
  Másnap újra találkoztak a patakparton. Beszélgettek és virágokat szedegettek.- Gyere holnap is! - kiáltott Lili után.
  - Eljövök! - szólt vidáman vissza Lili.
 Következő nap újra eljött, és másik nap ismét. Így ment ez napról-napra. Beszélgettek, virágot szedtek, festettek, és annyi szép dolgot még.
  Olyan hamar teltek a napok. Tél lett. Szánkózni is együtt mentek.
Gyorsan siklott le a kis szánkó a domboldalon, a bocsok meg nagyokat nevettek, miközben a Szélúrfi belekapaszkodott Lili sáljába.
  Egyik reggel Maki nagy elhatározással kelt fel. Gyorsan elkészült, sietve kilépett az ajtón. Amint meglátta Lilit, erősen megszorította dobozkáját a kicsi mancsában.
  - A kincsem van benne - mondta Maki és Lili felé nyujtotta mancsát, benne az aranyszinű dobozkával.
  - Megengeded, hogy kinyissam!? - csodálkozott Lili. Ő már el is felejtette a dobozkát.
  - Igen! - mosolygott Maki.
  Lili félve elvette Maki mancsából a dobozkát és kinyitotta.
  - Ez üres! - kiáltott Lili csalódottan és gyorsan be is csukta a dobozkát.
  - Aznap a patakparton, amikor először kérdezted, üres volt, de már nem az. Nézd meg újra.  
   Lili újra kinyitotta, nézegette minden oldalról, s egyszer csak, 
amint a napsugár megcsillant az aranyos doboz alján, 
Lili megpillantotta benne saját magát.
  - De hisz' ez én vagyok!- nevetett fel Lili.
  - A barátom lettél, kincsem lettél! - mondta szelíden Maki.
  Másnap Maki újra áthajtotta a naptár lapját, s közben fütyörészett, de jó, hogy nekem is van...

Kis Patás és az ellenség

  Hideg tél volt. Kerek-erdőben mindent vastag hó borított. Az állatok talpa alatt ropogott a fagyos hó. A legjobban az állatcsemeték örültek a télnek. Reggelente meleg öltöztek, és úgy gyűltek össze vidáman a tisztáson. Egy helyen, a patak szélén, még az ősszel a hódok gátat építettek, így egy kicsi tavacskát készítettek. Jó móka volt ott játszani. Most, hogy a tavacska befagyott, még inkább jobb volt ott játszani. Ott tolongta az állatok a befagyott tó partján, és kiszámolták, hogy ki az, aki elsőként rálép a tóra. 
  Marcsi Mókus számolta:
  - Ecc, pecc, kimehetsz, 
Holnapután bejöhetsz!
Cérnára, cinegére,
Ugorj cica az egérre, fuss! 
 A vidámság csak fokozódott, amikor megjelent Ráfi Róka. Száguldva érkezett a dombtetőről. A szánkót nem tudta időben lefékezni, és nekicsapódott az egyik fának. Mindenki hahotázni kezdett. De nem tartott sokáig a nagy hahotázás, mert a fa ágairól az ütközés miatt a sok hó az állatok nyakába hullt. Ezen csak Kis Patás nevetett, az őzgida, aki távolabbról nézte az eseményeket. A hóból itt-ott kikandikált egy-egy fülecske, farkinca, lábacska. Ez a látvány nagyon vicces volt, és ezen nevetett Kis Patás. Az állatok lassan kimásztak a hó alól, és végül ők is jót nevettek magukon. 
  Így teletek a hideg téli napok Kerek-erdőben. Az állatok nem unatkoztak, mert mindig találtak valami jó elfoglaltságot, amin szórakozni is lehetett. A jégen való csúszkálás volt a kedvencük. Ebben a nyuszikák voltak a legjobbak, mert tappancsaik olyanok voltak, mint egy-egy sítalp. Ügyesen siklottak, mindenki csak csodálta és irigyelte is őket. Kis Patás volt mindközül a legfélénkebb. A jégre csak egyszer merészkedett rá, és akkor összeakadtak kicsi patácskái, és nagyot esett a jégen. Megütötte magát, így elment minden kedve a további próbálkozástól. Csak messzebbről figyelte a többieket. A pataktól is nagyon félt, mert tavasszal, mikor megszületett ivás közben megcsúszott és a vízbe esett. De volt még valami, amitől Kis Patás rettegett. A többiek későig ottmaradtak játszani, de ő hamar hazasietett. Mivel télen hamar sötétedett, Kis Patás még sötétedés előtt hazaért mindig, mert RETTEGETT a sötétségtől. 
  - Mama! Nagyon félek! – bújt édesanyjához Kis Patás.
  - Én még ilyen félős őzgidát sosem láttam! – mondta szelíd hangon Őz Mama. 
  - Rettenetes! Miért kell besötétedjen? Miért nincs mindig nappal? – kérdezte anyukájától Kis Patás. 
  Őz mama máskor türelmesen elhallgatta gyermeke nyafogását, és próbálta bátorítani. De most úgy látta, hogy kicsinye elég okos már ahhoz, hogy elbeszélgessen vele erről.
  - Gyermekem! Mindennek rendje és ideje van. És minden úgy van jól, ahogy meg van teremtve. Ha nem lenne hasznos az éjszaka számunkra, akkor a Teremtő nem teremtett volna éjszakát. Éjszaka pihenni kell. Ha nagyobb leszel jobban meg fogod érteni, hogy a nappal a munkáé, az éjszaka, pedig az alvásé. Emlékszel, amikor a Nagy Hegyre mentünk fel? Mennyire elfáradtál útközben.
  - Igen, mama, emlékszem!
  - Látod, kicsim, ha fáradságot legjobban éjszaka lehet kipihenni.
  - De én úgy félek, ha besötétedik. Félek az erdőben, hogy valaki rámtámad.
  - Pedig a sötétség a barátunk, mert jól el tudunk menekülni az ellenség elől. De azért a legjobb, ha itthon vagy mire besötétedik. 
  - Mama, te olyan bátor vagy! Te sosem félsz?
  - De igen, kicsim, én is szoktam félni. De le kell győzni!
  - De hogy győzzem le, mikor nem is látom, és szarvacskáim sincsenek, hogy megküzdjek vele!?
  - Ha-ha-ha! – kacagott egy nagyot Őz mama! – A félelmet nem látjuk, mert a félelem a szívünkben van. Az egyetlen fegyver a félelem ellen, ha arra gondolunk, aki mindig vigyáz ránk. 
  - Ki vigyáz ránk mindig, mama?
  Őz Mama nem szólt egy szót sem csak felnézett az égre. Kis Patás megértette, és tudta, hogy kire gondol az édesanyja, hiszen olyan sokszor mesélt már az egész világ Uráról, aki mindent megteremtett, és aki mindig figyel és vigyáz ránk.
  - Mi a világosságot szeretjük, és ez így jó! – folytatta Őz Mama.
  - A sötétség arra, jó, hogy harcoljunk a félelemmel. – jelentette ki bátran Kis Patás. 
  Őz Mama mosolygott gyermekén, és még annyit mondott.
  - A víztől sem kell félni. Igaz, hogy bele lehet esni a vízbe, de ha nem lenne víz, akkor szomjaznánk. 
  - Igazad van, mama! – mondta szégyenkezve Kis Patás. A többiek is csúfolták már azért, hogy egyedül nem mert a patakra menni inni. – Ez is olyan félelem, amit le kell győzi! –gondolta magában Kis Patás.
  - Aludj, kicsim! – cirógatta meg Őz Mama kicsinye fejecskéjét, és egy puszit nyomot a homlokára.
  - Jó éjt, mama!
  Kint hideg volt és sötét, de bent jó meleg és biztonság. Az állatok aludtak, csak itt-ott hallatszott egy-egy huhogás, mert a baglyok ilyenkor keltek fel. Másnap reggel Kis Patás hamar felébredt. Megreggelizett, majd nyakába tekerte a jó meleg sálat és elindult a patak felé. Bátran lépkedett, és amikor a patakhoz ért, felnézett az égre. Érezte, hogy elszáll a félelme. Nagyokat kortyolt a friss patak vízből. Boldogan ment játszani a többiekkel.
  - Most legyőztem az ellenségem! – kiáltotta, és közben arra gondolt, hogy ideje lenne kipróbálni a csúszkálást újra.