Az igazi szeretet

Hideg volt. Minden falevél már a földön didergett, próbáltak összebújni, hogy ne fázzanak annyira. Egyik reggel sűrű köd lepte meg Kerek-erdőt, még a szomszéd odújáig sem lehetett ellátni.

- Eljött újra a tél. – jelentette ki aznap reggel Uhu bácsi, amikor épp aludni indult.

- Juhééééééééé! Nemsokára havazni is fog! – kiáltották a mókusok.

Az állatcsemeték ezen a ködös reggelen is sietve mentek a Nagy Tisztásra, ahol a vakáció előtt még egyszer összegyűltek. Kerek-erdőben télen volt a szünidő, mert vannak olyan állatok, akik átalusszák a telet.

A vén róka, a tanító, még egy utolsó házi feladatott adott az állatoknak.

- Egy veletek megtörtént igaz történetet szeretnék hallani, amely az IGAZI SZERETETről szól. – ennyit mondott a vén róka, és elengedte az állatokat. Ezt a történetet mindenki a szünidő után kell majd elmondja.

Hazafele menet az állatok egymás között a szokatlan házi feladatról beszéltek. Voltak, akik már tudták is, hogy milyen történetet mondanak majd el. Csak Brúnó maci törte erősen a fejét, mert neki bizony egy olyan történet sem jutott az eszébe, ami az igazi szeretetről szólna. Nem volt egy kedves medvebocs, testvéreivel is folyton veszekedett és verekedett. Barátai sem voltak, mert lassan mindem állatkának megtiltották, hogy vele barátkozzon. Úgy tartották, hogy ő a legrosszabb állat egész Kerek-erdőben. Olyan sokszor mondták már neki, hogy: „rossz vagy”, hogy már el is hitte magáról, és ha már annak tartották, úgy is viselkedett. Pedig csak szeretetre vágyott, arra, hogy valaki a barátja legyen.

Ahogy ezen a ködös téli napon hazafelé ballagott, és a feladott házin gondolkodott, elhatározta, hogy tesz valami jót. Nem tudta még, hogy mit, de az elhatározás ott volt benne, és ha akkor valaki épp figyelte volna őt, láthatta volna a mosolyt az arcán, ami kedves és barátságos medveboccsá tette.

Összetalálkozott a többiekkel, elkezdték gúnyolni, mert tudták, hogy Brúnót ezzel fel tudják bosszantani, és verekedés lesz a vége. Úgy gondolták, most többen vannak, és jól elverhetik. Brúnó nagyon dühös lett, amikor a gúnyolódásokat meghallotta, mancsát ökölbe szorította és ütésre készült, amikor eszébe jutott, hogy elhatározta, hogy jót fog tenni. Lökdösni, majd ütni kezdték, de Brúnó nem ütött vissza.

A nagy zűrzavarra a vén róka is megérkezett, és amikor meglátta Brúnót dühös lett, odarohant hozzá, és egy nagy pofont adott neki. Mindenki hazaszaladt, csak Brúnó maradt ott és hallgatta a vén róka szidását, miközben minden porcikája fájt a sok ütéstől, amit kapott.

Brúnó zokogva ült le egy fa tövébe, miután a vén róka elment. A közeli bokorban Kamilla maci bújt meg, és végignézte a verekedést. Mikor minden elcsendesedett, kilépett a bokor mögül, és a síró Brúnóhoz ment.

- Ne sírj! – mondta Kamilla, és kis mancsát Brúnó sajgó vállára tette.

- Nem sírok! – mondta zavartan Brúnó, és próbálta könnyeit letörölni, hogy ne lássa őt senki sírni.

- Láttam, mi történt. Tudom, hogy te most semmi rosszat nem tettél. – válaszolta Kamilla.

- Nem vagyok gyáva, nem azért nem ütöttem vissza! – mondta mogorván Brúnó, majd felugrott és otthagyta Kamillát.

- Tudom! – kiáltott utána Kamilla, de Brúnó ezt már nem hallotta.

Mindenkihez eljutott a hír Kerek-erdőben, hogy Brúnó már megint verekedett.

- Ez a medvebocs sosem változik meg. – jelentette ki a vén róka. A többi állat meg csak bólogatott rá.

Hallotta ezt Kamilla is, és eldöntötte, hogy segít Brúnónak. Minden nap figyelte, hogy Brúnó mikor megy el a házuk előtt, gyorsan meleg sálat tekert a nyaka köré, és utánament. Mellészegődött, és úgy tett, mintha épp arra lenne útja, és beszélgetni kezdett vele. Brúnó napról-napra kedvesebb és barátságosabb lett. Összebarátkoztak.

Eljött a karácsony. Mindent hó borított. Kicsik és nagyok a Nagy Tisztásra igyekeztek, hogy együtt énekeljenek és így ünnepeljék a Nagy Király születésnapját. Kamilla felállt egy rönkre és beszélni kezdett. Elmondta mindazt, ami azon a ködös napon történt, hogy Brúnó nem volt hibás. Hittek neki az állatok, mert tudták, hogy Kamilla igazat mond. A vén róka megszégyellte magát, és odalépett Brúnóhoz.

- Bocsáss meg nekem, hogy igazságtalan voltam veled! – mondta könnyes szemmel a vén róka.

Valami akkor megváltozott, és nem csak Brúnó szívében. Az igazi szeretet volt az, ami Brúnót megváltoztatta, és Kamilla ezt a szeretetet a Nagy Királytól tanulta.

Soma és a Jótündér

Gyönyörű ősz köszöntött be Kerek-erdőbe. Csodás színekben pompázott az erdő, a gazdag terméseket az állatok lassan-lassan az odúikba behordták. Az állatcsemeték bukfenceztek az őszi színes avarban. A sünök, mint valami katonák libasorban meneteltek hátukon egy-egy őszi gyümölccsel, csak Sün Soma bosszantott mindenkit, aki az útjába került. Megbújt a levelek alatt, és jót nevetett, amikor hancurozás, bukfencezés közben megszúrta a többieket. Nem is nagyon barátkoztak vele az állatok, mert rosszaságát mindenki ismerte egész Kerek-erdőben.

Kerek-Erdőben élt Tilli néni is, egy idősebb mókus, de olyan fürge volt, hogy senki sem tudta megmondani, hogy hány éves. Egyedül élt az odújában, de sosem volt egyedül. Mindig ott volt, ahol segítségre volt szüség: ápolta a betegeket, enni adott az éhezőknek, vigyázott a kicsinyekre és mindig mindenkihez volt egy kedves szava. Mindenki ismerte őt Kerek-erdőben, és maguk között az állatok úgy hívták, hogy a „Jótündér”.

Egyik reggel énekelve készülődött Tilli néni, amikor kopogtak az odú ajtaján.

- Tilli néni! Tilli néni! – kiabált egy hang az ajtó előtt.

- Gyere be! – válaszolt Tilli néni.

Amikor Tilli néni kinyitotta az ajtót Nyuszó állt ott.

- Nyúl Mama megbetegedett, és szükségünk van a segítségedre.

- Jövök, gyermekem! – válaszolta Tilli néni, miközben kosarába bepakolta a szükséges dolgokat.

Nyúl Mama megfázott és lázasan feküdt az ágyban. Mindenki sürgött-forgott, gyógynövényt hoztak, teát főztek, épp úgy, ahogy Tilli néni a „Jótündér” kérte. Pár nap múlva Nyúl Mama jobban lett, már étvágya is volt, és egy kevés időre az ágyból is felkelhetett.

Így telt egyik nap a másik után. A szép őszi idő egyre esősebbre változott. Nem volt már kedvük az állatcsemetéknek az avarban játszadozni. Soma is egyre csak unta magát. Az ő otthonuk épp annak a tölgyfának a tövében volt, amelyiken Tilli néni odúja volt. Egyik nap épp a levelek alatt bújkált Soma, amikor eleredt az eső. Az avar megvédte az esőtől, és így még mókásabbnak tünt az egész, akkor pillantotta meg Tilli nénit, ugrálva sietett haza, hogy meg ne ázzon.

- Hopp! Hopp! Hopp! – ugrott Tilli néni.

- Nicsak, ott jön a „Jótündér”! – kuncogta Soma, és már meg is született az újabb rosszaság a fejébe.

Összegömbölyödött, mint egy tüskés labda a levelek alatt, és a Jótündérre várt. Nem is kellett sokat várjon, mert hamarosan a tölgyfához ért, egy nagyot ugrott még, mielőtt a fára felkapaszkodott volna. Ekkor hatalmas fájdalomkiáltás hallatszott, és Tilli néni ájultan zuhant a földre. Mindkét talpát összeszúrták Soma tüskéi. A szomszédok gyorsan a segítségére siettek. Ágyba fektették, és bekötözték a lábait. Tilli néni egyre rosszabbul lett, magas láza volt, a talpán lévő sebek, amelyeket Soma tüskéi okoztak, nem akartak gyógyulni.

Bobó Borz minden gyógynövényt kipróbált már Tilli néni lábára, de úgy tűnt, hogy hiába.

- Ő mindenkin segített, és mi nem tudunk segíteni rajta – mondta szomorúan Nyúl Mama.

- Mama, kitől kérjünk segítséget, hogy meggyógyuljon a mi Jótündérünk? – kérzedte sírva Nyuszó.

- Én tudom! – kiáltott fel Molli ragyogó szemmel. – A Nagy Királytól kérjünk segítséget. Tilli néni azt mondta, hogy a Nagy Király sok beteget meggyógyított, amikor itt élt ezen a világon, biztos meggyógyítja Tilli nénit is.

Aznap este minden üregben, oduban és fészekben kicsik és nagyok segítséget kértek a Nagy Királytól.

Soma már nagyon bánta, amit tett, de senkinek sem merte elmondani, hogy ő okozta Tilli néni sebeit. Lefekvés előtt letérdelt az ágya mellé és sírva kért bocsánatot a Nagy Királytól, és kérte, hogy gyógyitsa meg a Jótündért.

Reggel Soma első útja Tilli nénihez vezetett, egy csésze gyógyteát vitt neki, és néhány szem friss mogyorót. Napok óta Tilli néni először nyitotta ki a szemét. Amikor meglátta Somát, elmosolyodott.

- Jótündér, Tilli néni, kérlek bocsáss meg, az én hibám... – mondta Soma, és sírni kezdett. – Soha többet nem akarok senkinek rosszat tenni, én... én... úgy szégyellem, úgy bánt! – folytatta Soma.

- Ne sírj, Soma, nem haragszom rád, és tudom, a Nagy Király is megbocsátott neked. Örülök, hogy végre beláttad, hogy sok rosszat tettél. – válaszolta Tilli néni csendesen, és megsimogatta a síró Soma arcát.

A mindent tudni akaró Szarka

Forró nyári meleg telepedett Kerek-erdőre is. Az állatok közül, akik csak tehették a patak partján hűsöltek, mások pedig igyekeztek az erdő sűrűjében megbújni az árnyékban.

- Huhu! Még soha nem volt ilyen meleg! – jelentette ki Uhu bácsi egyik este, amikor épp megébredt.

Uhu bácsi bölcs megállapítását senki sem hallotta, mert lassan-lassan, ahogy az éj leszállt Kerek-erdő lakói aludni mentek, csak a Szarka mocorgott a fészkében. Észrevett valamit a mókus-lakban. Kíváncsi volt, és szeretett mindent tudni, odarepült a mókus-lakkal szembeni fára. Kihúzódott a fa legszélső ágára, hogy mindent jól lásson. Mókus-mama születésnapja volt, a kismókusok mogyorótortával lepték meg. Zengett az ének a mókus-lakban. Szarka meghatódva és irigykedve nézte az ünneplést az ág hegyén.

- De szép is a nagycsalád! – mondta Szarka, és abban a pillanatban reccsent az ág alatta, és zuhanni kezdett, de hírtelen kinyitotta a szárnyait és repdesni kezdett ijedten, mint aki forró vízbe esett. Észrevették a kisfecskék és kuncogni kezdtek.

- Úgy kell neki, ha ilyen kíváncsi, és mindent tudni akar!

Másnap reggel mindenki tudta, hogy a Mókus-lakban szülinapot ünnepeltek. Azt is tudták, hány mogyoró volt a tortán, mert a Szarka azt is megszámolta. Nagyon népszerű volt a Szarka az állatcsemeték körében. Minden reggel más-más érdekes dolgot mesélt. Olyan viccesen, hogy az állatcsemeték a hasukat fogták a nevetéstől. Sokszor még ezt-azt hozzá is tett a történetekhez, csak hogy még különlegesebb legyen az, amit mond.

Egyik nap arról a piros szemű szörnyetegről mesélt, amit éjjel Kerek-erdő szélén látott.

- Piros volt a szeme, ahogy a bokorból figyelte az erdőt, és néha-néha kinyúlt hatalmas karjaival a bokorból, mintha valamit el akarna kapni. – mesélte Szarka egyik reggel.

- Ma éjjel közelebb megyek, és megnézem a szörnyeteget! – fejezte be büszkén Szarka a mesélést, és elrepült egy másik ágra, és onnan nézte, hogy milyen hatást ért el hallgatóinál.

- Jaaaaaaaaaaj! – kiáltottak fel egyszerre az állatcsemeték összebújva és egymásba kapaszkodva.

A többiek féltek ugyan a piros szemű és hatalmas karú szörnyetegtől, de ott volt bennük a kíváncsiság is, és titokban irigyelték a Szarkát, hogy elmegy és meglesi éjjel.

El is ment éjjel a Szarka és megleste az erdő szélén bujkáló szörnyeteget. Másnap újabb rémhíreket mesélt az állatcsemetéknek. Lassan már mindenki a piros szemű hatalmas karú szörnyetegről beszélt, amelyik egyik állathoz sem hasonlított, de ott leselkedett az erdő széli bokorban. Néhány nap múlva nagy riadalom támadt Kerek-erdőben, mert Tapi és Lapi a nyúlikrek eltűntek. Mindenki a Szarkát faggatta, mert ő mindenről tudott, ami Kerek-erdőben történt.

- Biztos a piros szemű, hosszú karú szörnyeteg vitte el! – rikácsolta a Szarka.

A nagy rikácsolásra Uhu bácsi is megébredt.

- Mi történt? – kérdezte szigorú hangon. – Miért nem alusztok még?

- Uhu Bácsi, te nem tudod, hogy Tapit és Lapit elvitte a piros szemű, hosszú karú szörnyeteg, amelyik az erdő széli bokorból leskelődött?

- Ezt ki mondta? – kérdezte mérgesen a bölcs bagoly.

- Hát, a Szarka, aki mindent tud. – mondták az állatok.

- Ostobák és hiszékenyek vagytok. Tegnap éjjel elmentem az erdő szélére, hogy utána nézzek a Szarka rémmeséjének. A piros szemű és hosszú karú szörnyeteg nem más, mint a tábortűz, amit az erdő szélén sátorozók gyújtottak. Biztos elcsavargott a két haszontalan nyúlgyerek, hazajönnek majd, ha megéheznek. – fejezte be Uhu bácsi a mondanivalóját, és szárnyával intett az állatoknak, hogy menjenek haza.

- De mi azt hittük, hogy a Szarka mindent tud, mert azt is tudta, hogy Mókus-mama tortáján hány mogyoró volt. – mondta csalódottan Mimi mókus.

- Gyermekeim, a Szarkának nagyon kíváncsi és hízelgő a természete, mindenhova bedugja a csőrét, mindent tudni akar, de nem él Kerek-erdőben és sehol ezen a világon olyan lény, aki mindent tudna. A Nagy Király tud csak mindent, ezt ne feledjétek el soha.

M. kegyelmet kap

Beköszöntött a jó idő Kerek-erdőbe. Mindenki örömmel végezte a munkáját, a méhek virágport gyűjtöttek, a madarak a fészkeiket igazgatták, a nyulak a veteményest gyomlálgatták. Csak a róka család nyugtalankodott, mert valami rossz hír érkezett.

A Nagyhegyen élt egy magányos medve, akitől mindenki rettegett. Sok gonoszságot tett. Megette még a kicsi medve bocsokat is, ha útjába akadtak. A nyúl fiókák, rókakölykök, őz gidák, de még a madarak is félhettek tőle. Ritkán ment le a Nagyhegyről, de olyankor mindenki rettegett tőle. Úgy nevezték, hogy M.

A róka család arról kapott hírt, hogy M. lejött a hegyről, és Kerek-erdő határában garázdálkodik. A hírt tűzként terjedt szét.

- Hallottátok? – kérdezte riadtan Nyúl-mama

- M. újra lejött a hegyről! – mondta suttogva Mókus-mama.

- Annyira féltem a bocsaimat! – kiáltott fel Medve-mama.

- Mi lesz most velünk? Jaj, jaj, jaj! – siránkozott Róka-mama is.

Ezalatt Varjú Vencel összehívta Kerek-erdő Nagytanácsát Tölgyfához, hogy megbeszélést tartsanak.

- Valamit tenni kell! – jelentette ki Uhu bácsi.

- Nem hagyhatjuk, hogy M. Kerek-erdőbe jöjjön. – folytatta Farkas-papa.

- Így van! – mondták a többiek egyszerre.

Egész nap arról tanácskoztak, hogy mit tehetnének. Másnap reggel még nagyobb volt a riadalom, mert M. lábnyomaira bukkantak a tisztás közelében. Ismét összegyűlt a Nagytanács, és Uhu bácsi azzal állt elő, hogy csapdát kell állítani M.-nek.

- Rőtt Róka és Hód Harold el tudják készíteni a csapdát. – folytatta Uhu bácsi. A többiek pedig helyeslően bólogattak.

Igyekeztek a csapdához szükséges dolgokat előkészíteni. Mindent alaposan megterveztek, mert tudták, hogy csak egy esélyük van, hogy M.-et elkapják. Ha rájön, hogy csapdát állítottak neki, akkor minden állatnak menekülnie kell Kerek-erdőből.

Három hatalmas gödröt ástak a vakondok, a hódok fákat vágtak ki, a mókusok és a nyulak avart hordtak a letakart gödrök tetejére. A csapdákat a méhek lakóhelyéhez közel állították fel. Este mindenki izgatottan feküdt le, és reménykedtek abban, hogy valamelyik csapdába beleesik M.

Alig aludtak el, amikor hatalmas medve ordítás verte fel az éjszakai csendet. Az állat csemeték ijedten bújtak szüleikhez. Tudták, hogy M. beleesett valamelyik csapdába.

A csapda mélyére egy éles hurkot is tettek, ami erősen megszorította M. lábait. Megsérült. Csak Ürge bátorkodott a csapda közelébe menni. Látta, hogy M. ott fekszik a csapda mélyén. Elment és megmondta a hírt a többieknek.

- Néhány napot ott kell maradnia, amíg kiéhezik, és az ereje is fogy, mert most mindannyiunkat széttépne. – mondta Uhu bácsi.

- Mi lesz vele? – kérdezte Farkas Frici.

- Még nem tudom. – válaszolta Uhu bácsi.

Néhány nap múlva már semmi hangot nem hallottak a csapdából. Tudták, hogy kiéhezett M., és az ereje is elfogyott. A Nagytanács a tölgyfa alatt ült. Uhu bácsi az ég felé nézett, a többiek tisztelettel lehajtották a fejüket, mert tudták, hogy a Nagy Királytól kér segítséget.

Elindultak a csapda felé. M. sebesülten és erőtlenül feküdt benne. Kihúzták a veremből, leszedték az éles hurkokat vérző lábairól, kimosták és bekötözték a sebeit. Másnap M. Kerek-erdő Nagytanácsa előtt állt. Uhu bácsi a bírói székbe ült, és elkezdett beszélni.

- Nagy Medve, a Nagyhegy lakója, tudod-e, hogy halált érdemelsz? Annyi rosszat tettél már.

- Igen, tudom! – válaszolta M. szelíden és lehajtott fejjel. – Amíg a veremben voltam, eszembe jutott minden gonoszság, amit tettem. Nem értem, hogy miért hagytatok életben, miért kötöztétek be a sebeimet, miért bántok szeretettel velem, amikor én mindenkinek csak rosszat tettem?

- Azért, mert a Nagy Király azt kéri tőlünk, hogy szeressük egymást, ahogy Ő szeret minket. – válaszolta Uhu bácsi.

Hosszabb tanácskozás után megszületett a döntés.

- Nagy Medve, mi neked KEGYELMET adunk. Szabadon visszamehetsz a Nagyhegyre, de soha többet ne bánts senkit.

A Nagy Medve sírni kezdett, és őszintén megbánta mindazt a rosszat és gonoszságot, amit elkövetett. Néhány napig még Kerek-erdőben maradt, utána visszatért a Nagyhegyre. Mindenki elcsodálkozott, hogy M. teljesen megváltozott.

A hermelinvadászat

Kitavaszodott. A nap egyre erősebben kezdett sütni, és így kicsalogatta az állatokat az otthonaikból. A fákon kicsi rügyek jelentek meg, és vígan hintáztak az ágon, amint a lágy tavaszi szellő mozgatta őket. Tavaszi nagytakarításhoz kezdtek az állatok. Felújították az otthonaikat, és kidobálták a felesleges kacatokat.

Egy különleges hír járta be Kerek-erdőt, mindenki erről beszélt. Idegen állatok költöztek az erdő szélére. Mindenki kíváncsi volt, hogy kik ők, és miért jöttek épp Kerek-erdőbe.

- Olyan furcsán néznek ki. – mondta Mókus Miki.

- És úgy hallottam, hogy nincsenek is itt rokonaik. – folytatta Tapsi Nyuszi.

- Akkor meg miért költöztek ide? – kérdezte Mimi Mókus.

- Gyertek! Járjunk a végére! – javasolta Fric, a róka.

El is indultak az erdő szélére, ahol az idegenek laktak. Senki sem mert a közelükbe menni, csak távolról figyelték őket, amint szorgalmasan dolgoztak, és egy elhagyott üreget igyekeztek otthonossá tenni. Öten voltak. Érdekes bundájuk volt. A hátuk barna volt, mintha egy barna kabátot viseltek volna, a nyakukon a bunda hófehér volt, mintha ünneplőbe lettek volna öltözve. De a legkisebb nem hasonlított egyikhez sem. Ő teljesen fehér volt.

- A kicsi miért nem olyan, mint a többi? - kérdezte Mimi suttogva a többiektől, amint épp az egyik fa tövénél megbújva figyelték az idegeneket.

- Én nem tudom. – mondta Fric.

- Ki megy oda hozzájuk?- tudakolta Miki.

- É…é…én biztos nem. – mondta a félelemtől reszketve Tapsi.

- Majd én odamegyek. – jelentette ki határozottan Mimi és már el is indult az idegenek felé.

Úgy tett, minta nem félne, pedig édesanyja intő szavai is eszébe jutottak, hogy ne álljon szóba idegenekkel, mégsem fordult vissza. Amint a hófehér kicsi állathoz ért, kedvesen megszólította.

- Segíthetek neked ágakat gyűjteni? – kérdezte Mimi.

- Igen. – felelte barátságosan a hófehér bundás állatka.

- Én mókus vagyok, és Miminek hívnak. – mutatkozott be a kismókus.

- Én hermelin vagyok, és Hanninak hívnak. – mutatkozott be a hófehér bundás kicsi állat, és közben nagyokat kuncogott. – Gyere, bemutatom neked a családomat. Hermelin Papa, Hermelin Mama, Hermelin Harold és Hermelin Heni.

- Nagyon örülök, hogy megismertelek benneteket! – mondta Mimi barátságosan. – Mi még soha nem találkoztunk hermelinekkel. Mostanáig nem éltek itt Kerek-erdőben.

Mimi elment és odahívta a többieket is, akik távolabbról figyelték az eseményeket. Hamar összebarátkoztak az idegenekkel, és egyszer csak azt vették észre, hogy már nem is idegenek. Hanni volt a legkedvesebb számukra, talán épp azért, mert ő nem csak külsőleg volt más, mint a családja, hanem barátságos is volt.

Mimi és Hanni jó barátnők lettek. Együtt mentek ibolyát szedni. Kedvenc helyük a patakpart volt. Egyik nap épp a patak partján ültek és beszélgettek, amikor Breki béka ugrott a vízbe, és lefröcskölte őket. Hanni kétségbeesetten ugrott fel.

- Mi a baj?- kérdezte Mimi.

- A bundám, a bundám… - kiáltotta sírva Hanni.

- Hiszen csak vizes lett. – nyugtatta Mimi barátnőjét.

- Igen, de megijedtem, hogy sáros lettem. – mondta elpirulva Hanni. – Mi hermelinek az életünket adjuk inkább, mintsem, hogy besározzuk a tiszta bundánkat.

Pár nap múlva nagy riadalom támadt az erdőben.

- Emberek vannak az erdőn! – kiabáltak az állatok.

- Hannit a mocsár felé kergetik! – mondta ijedten Fric.

- Jaj, neee! – kiáltott kétségbeesetten Mimi. – Meg fogják ölni! Nem mászik soha a mocsárba, inkább az életét adja.

- Miért mondasz ilyet?- kérdezte Mókus-mama.

- Ő mondta! Mert ilyen a természetük a hermelineknek. Az életüket adják, de soha nem szennyezik be a bundájukat! – mondta zokogva Mimi.

Miminek igaza volt. Hannit elfogták a hermelinvadászok, mert tiszta bundája nagyon sokat ért.

- Ne sírj Mimi! – vigasztalta Uhu bácsi. – A Nagy Uralkodó Fia is az életét adta, emlékszel? Ő sem szennyezte be magát, soha semmi rosszat nem tett. Tisztán és ártatlanul az életét adta értünk. Ezt tette ma Hanni is, az életét adta, hogy a családját megmentse.

Uhu bácsi szavai enyhítették Mimi szívének fájdalmát, de soha nem felejtette el Hannit, és ilyenkor mindig eszébe jutott a Nagy Király, akit Mimi mindenkinél jobban szeretett.

Miki és Molli

        Kemény tél uralkodott Kerek-erdőben. Senkinek nem volt kedve odún kívül tartózkodni. Mókuséknak meleg és tágas otthonuk volt, mégis sokszor kicsinek bizonyult. A Miki és Molli ikrek voltak, és sehogy sem egyeztek. Ha az egyik valamivel játszott, a másik is azzal akart. Ha valamelyik segített Mókus-mamának, a másik is nyomban ott termett, és elkezdődött a civakodás, hogy ki mit segítsen. Mókus-mama ilyenkor csendesítette kicsinyeit, de legtöbbször az segített, ha elfoglalták a már jól ismert sarkot, amíg megbánták rosszaságukat. A megbánás legtöbbször hamar jött, és hamar el is felejtették, és minden kezdődött előröl.

   Most is minden ugyanúgy kezdődött. Miki és Molli felébredtek, és már az öltözéskor összevesztek, mert Miki elvette Molli kedvenc sálját. A reggelinél azon vitatkoztak, hogy ki kapja meg elsőnek a répás szendvicset.  Majd azzal folytatódott, hogy összevesztek, hogy ki vigye a kosarat, amibe Mókus-mama mogyorót, diót és répás szendvicset csomagolt a beteg nagynéninek.

-         Gyermekeim! – szólt szigorúan, de szeretettel Mókus-mama. – Mikor jön már el az a nap, amikor megváltoztok? Tudjátok, hogy ezzel a viselkedéssel nagyon megszomorítottatok.

-         Sajnálom, mama! – hajtotta le szégyenkezve a fejét Molli.

-         Én is! – mondta Miki, csak hogy le ne maradjon húgától.

Felöltöztek, és elindultak Mici néni odúja felé. Hideg volt, és a fagy miatt az ágak recsegtek a kis mókusok alatt. Óvatosan ugráltak ágról-ágra. Meg is érkeztek Mici nénihez. Miki segített Mici néninek az asztalhoz ülni, Moli kiseperte az odút, és rendet rakott.

-          Bárcsak újra kimehetnék! – sóhajtott Mici néni, miközben kinézett a kicsi ablakon.

-          Majd tavasszal! – bíztatta beteg nénikéjét Molli.

Mici néni elmosolyodott és azt mondta:

-          Ti olyan kedvesek vagytok, szüleitek biztos örülnek nektek.

   Miki ezt hallva, lopva nézett húgára, és el is pirult egy kicsit a szégyentől, mert eszébe jutott, hogy ma reggel is milyen szomorú volt édesanyjuk, hogy megint civakodtak. Eszébe jutott a mogyorófavessző is, amit Mókus-papa olyan sokszor kellett már használjon.

   Hamarosan el is köszöntek Mici nénitől. Hazafelé megpillantottak egy-egy jégcsapot a fák ágain.  Miki felugrott az egyik ágra, ahol egy szép jégcsap ragyogott. Letörte és óvatosan a kosárba tette.

-          Várj, jövök én is! –kiáltotta Molli.

-          Hopp-hopp! – mondta Miki és már ugrott is egy másik ágra.

De akkor valami reccsenés hallatszott, és mire Molli felugrott az ágra, Miki már a fa alatt feküdt mozdulatlanul. Molli gyorsan leugrott a fáról, és keserves sírással szólongatta és rázta Mikit, de hiába. Szemei csukva voltak.

-          Segítség!  – kiabálta Molli.

-         Hu-hu-hu! Mi történt? – huhogta Uhu bácsi, aki felébredt a kiabálásra, és nem sokat látott a vakító napfényben.

-         Miki alatt letört az ág, és leesett. – szipogta Molli.

-         Milyen ág esett Mikire? – kérdezte még mindig érthetetlenül és hunyorogva Uhu bácsi.

   De választ nem kapott, csak Molli zokogását hallotta. Megpróbált felébredni, hogy segítséget hozzon. Hamarosan meg is érkezett. Mókus-papa karjaiba vette. Nemsokára megérkezett Fricc doktor, a róka. Elmondta, hogy nagyon összetörte magát, eltört a lába és néhány bordája. Bekötözte a lábát, és hazavitték.

   Hamarosan magához tért, és Mókus-mama Mollival együtt az ágya szélénél ült. Nem javult Miki állapota, és amikor ébren volt nagy fájdalmai voltak, és láza is volt.

-         Ó, mama! Ez nem igazságos! Most semmi rosszat nem tett! Miért nem vigyázott rá a Nagy Király? - mondta elkeseredve Molli. - Azt mondtad, ő mindig velünk van. Most miért nem volt ott?

-         Ott volt most is a Nagy Király, kicsim! – válaszolt mama. – Van, hogy történnek rossz dolgok velünk, de a Ő jó hozzánk. Talán éppen azért történt, hogy megértsd, nem jó, ha mindig veszekedtek. Szeresd és értékeld a testvéred!

Molli nem szólt semmit, csak megfogta Mókus-mama és Miki kezét. Pár hét múlva Miki jobban lett. Attól kezdve mind a két mókus megváltozott. Szerették egymást nagyon!