A rejtekhely

A sápadt lenyugvó nap éppen eltűnni készült a közeli domb mögött. Tapsi az erdő széli tisztáson üldögélt és nézte a naplementét. Hírtelen valaki melléugrott és Tapsi úgy megíjedt, hogy kiáltott egy nagyot.
-Jaaaaaaaaaaaaj!
- Bocsi, hogy megíjesztettelek! – mondta szelíd hangon Tilli nyuszi. Gyere, menjünk haza. A papám azt mondta, hogy nagyon hideg lesz az éjszaka. Igyekezzünk, meg ne fázzunk! Nézd, hoztam neked is egy sálat!
- Köszönöm! – válaszolt Tapsi még mindig ijedten.
A sálat a nyaka köré tekerte és elindultak hazafelé. Versenyt futottak, néha meg-meg álltak. Lassan besötétedett, és leszállt a köd is Kerek-erdőre.
A két kicsi nyuszi egyre kevesebbet látott az útból. Egyszer csak Tapsi megállt és hírtelen megfogta Tilli sálját is, majd felkiáltott:
- Azt hiszem eltévedtünk!
- Gyere! Ne félj, innen könnyen hazatalálunk. – bíztatta Tilli megrémült barátját.
De a köd egyre sűrűbb lett, és sötét is volt. Tilli megállt és sírni kezdett.
- Igazad van, nem fogunk hazatalálni! Nagyon hideg van, épp úgy, ahogy a papám mondta. Bárcsak hallgattam volna rá, és maradtam volna otthon!
Tapsi nagyon szomorú lett. Ő is fázott és félt is nagyon. Tudta, hogy nem csak a hidegtől kell félniük, hanem a rájuk leselkedő sok-sok veszély miatt.
- Itt kell töltenünk az éjszakát! – mondta Tapsi és próbált úgy tenni, mintha nem félne, hogy Tilli ne rémüljön meg még jobban.
- Itt? – kérdezte Tilli, de hangja elcsuklott a sírástól.
- Igen, itt! – válaszolta Tapsi.
A mellettük álló nagy fa tövében Tapsi elkezdet egy üreget ásni. Amikor az üreg már elég nagy volt ahhoz, hogy ketten szűkösen elférjenek benne, Tapsi lehullt falevelekkel kibélelte.
- Azt hiszem, kész! – mondta Tapsi örömmel. Tilli behúzódott az üregbe, Tapsi melléhúzódott. A sálat levette a nyakából, és betekaróztak vele. Tapsi levelekkel betakarta az üreg száját, majd ezt mondta.
- Itt biztonságban leszünk!
- Már nem is fázom olyan nagyon! – mondta csendes hangon Tilli, majd valamit elővett a tarisznyájából, amit ott szorongatott az oldalán. – Nézd, itt egy répa! Szeretném neked adni a felét!
- Köszönöm! – mondta Tapsi, és elvette a fél répát.
Jóízűen elrágcsálták a répát, majd elaludtak.
Közben Tilli és Tapsi szülei aggódni kezdtek, hogy hol lehetnek. Mivel szomszédok voltak, a szülők hamar megtudták, hogy a kicsik együtt mentek el.
- Aszt hiszem, én tudom hova mentek! – szólalt meg az ajtó mögött hallgatózó Sziszi nyuszi. – Tapszi mindig szuttogott valamit Tillivel, ész nem akarták nekem elmondani, hogy mire készülnek. De én kihallgattam őket. A tisztászra mentek. – fejezte be a mondanivalóját Sziszi, aki kicsit furcsán beszélt a hiányzó fogai miatt.
- Legalább tudjuk, hogy merre keressük őket! – kiáltotta örömmel Tapsi bácsi Tapsi és Sziszi papája.
- De kedvesem, ilyen ködben hogy találjátok meg őket? – kérdezte aggódva Tapsi néni.
- Ó, erre nem is gondoltunk! – mondta komoly hangon Nyuszó papa.
- Nagy veszélyben vannak egyedül a gyerekek, de ha ti is elmentek, akkor ti is veszélybe kerültök. – szomorkodott Nyuszó mama.
- Hívjuk Uhu bácsit is magunkkal. – javasolta Tapsi bácsi.
- Az jó lesz! – nyugodott meg Tapsi néni és Nyuszó mama.
Meleg ruhákat pakoltak a hátizsákjukba, meg ennivalót, és hárman elindultak a megkeresni a két kisnyulat.
A köd is lassan felszállt, így jobban láttak. Az égen gyönyörűen ragyogtak a csillagok. Egyre hidegebb lett. Egész éjjel keresték őket, de nem találták sehol. Tapsi olyan ügyesen elkészítette a rejtekhelyet, hogy nem vették észre, pedig épp a közelükben jártak a keresők. Tapsi amint meghallotta a lépteket, csender intette Tillit, hogy meg ne szólaljon. Nem is sejtette, hogy épp őket keresik.
Hajnalodott. Vadászkutyák csaholása verte fel Kerek-erdő csendjét.
- A kutyák megérzik, hogy itt vagyunk. – suttogta reszketeve Tilli.
A keresők már épp visszafele tartottak a tisztásról, és ahogy meghallották a kutyák csaholását, futásnak eredtek. Néha meg-megálltak, hogy nem látják-e valahol a gyerekeket.
- Pssszt! Maradjunk csendben! – suttogta Tapsi. Ekkor Tilli valami ismerős illatot érzett.
- Ilyen illata csak a mamám répás palacsintájának van! – mondta izgatottan, és már ki is dugta a fejét a rejtekhelyről. Még épp időben, mert a kereső csapat már kezdett távolodni tőlük.
- Gyere gyorsan! Értünk jöttek! – húzta ki Tapsit az üregből. A két nyuszi futni kezdett és még időben utolérték Uhu bácsit Nyuszó papát és Tapsi bácsit.
- Gyorsan, gyerekek, fussunk, ahogy csak birunk, mert a vadászkutyák már szagot kaptak és a nyomunkban vannak! – sűrgette őket Uhu bácsi.
Szaladtak, ahogy csak bírtak, de a kutyák is gyorsak voltak. Nyuszó apó ment hátul, hogy a gyerekek le ne maradjanak. A kutyák egyre közelebb értek. Már nem cska a hangjukat lehetett hallani, hanem már látni is lehetett, amint fogukat vicsorítva rohantak utánuk. A leggyorsabb ráugrott Nyuszó apóra, aki a hátizsák miatt nem tudott szabadulni. De ugyanakkor meg is védte őt a kutya éles fogaitól. Uhu bácsi visszafordult és egyenesen a kutya felé tartott. Éles karmait a vadászkutya hátába akasztotta, s az azonnal elengedte Nyuszó bácsit. Ő minden erejét összeszedve szaladni kezdett. Épp időben értek haza. A vadászkutya fájdalmában visszarohant a vadászhoz. A többi kutya meg zavarodottan rohangált össze-vissza. Senki sem mozdult ki otthonából, míg el nem múlt a veszély.
- Hol voltatok? – faggatta Nyuszó mama Tapsit és Tillit.
- Holnap karácsony, és mi ajándékot akartunk nektek készíteni. – mondta Tapsi szégyenkezve, amikor rájött, hogy mennyire aggódtak értük, és milyen veszélyben voltak mindannyian miattuk.
- Tudom, gyermekem, hogy örömöt akartatok szerezni nekünk, de ti sokkal értékesebbek vagytok az ajándéknál. – mondta kedves hangon Tapsi néni.
Ez a karácsony különösebb volt minden addigi karácsonynál. A két nyuszi család és Uhu bácsi együtt ünnepeltek. Amikor karácsony este az asztalhoz ültek, Uhu bácsi méltóságteljes hangon elekezdett beszélni arról a csodálatos ajándékról, amit a földön élők az elős karácsony éjszakáján kaptak.
(Hallottál-e már erről a csodálatos ajándékról? Kérd meg szüleidet, hogy mondják el neked ezt a történetet!)

A kincskereső akadályverseny

Az őszi napsugár fáradtan kukucskált be Kerek-erdőbe. A szokásos módon kezdődött a nap. Nyúl-papa sorban ébresztgette mind a hat nyulacskáját, amíg Nyúl-mama megterítette az asztalt. A finom reggeli után készülődni kezdtek az erdei iskolába. Nyúl-mama uzsonnát tett a tarisznyájukba. Mindegyikhez volt egy-egy kedves szava.
- Legyél ügyes és figyelmes! – mondta Nyúl-Máténak.
- Igen, mama! – kiáltott vissza Máté.
- Vigyázz Katára! – bízta Nyúl-Dórára a legkisebbet.
- Igen, mama! – kiáltott vissza Nyúl Dóra és tappancson ragadta Nyúl-Katát.
- Legyél ma is kedves és szelíd! – csókolta meg Nyúl-mama Nyúl-Sárát.
- Igen, mama! – és már szaladt is Sára a többiek után.
- Legyél bátor, kicsikém, nem kell félned! – bátorította Nyúl-Danit mamája.
- Igen, mama! – válaszolt Dani kisé álmosan, de határozottan igyekezett testvérei után.
- Nyúl-Samu, te csak akkor beszélj, ha kérdeznek! – cirógatta meg Nyúl-mama Samu homlokát.
-Igen, mama! – szólt Samu, és visszaszaladt az üregbe, hogy hátizsákjába becsúsztasson még egy répát.
Nyúl-mama mosolyogva figyelte Samut. Integetett nyulacskáinak, és becsukta az üreg ajtaját, majd hozzálátott szokásos napi munkájához.
Sorra érkeztek az állatok a Nagy-tisztásra és mindenki leült a helyére.
A vén róka tanító számolással kezdte. Ügyesen megoldottak minden feladatot, amit a tanító kért. Csak Nyúl-Samu beszélgetett Móli Mókussal. Nem is hallották, amint a tanító újabb feladatot mondott el.
- Mi a megoldás, Móli? – szólította fel a tanító bácsi a beszélgető mókust.
- Nem tudom. – mondta megszeppenve a kismókus.
- Ha egy káposztafejről leveszünk 4 levelet, és kosárba tesszük, egy másikról meg leveszünk 3-at, és azt is a kosárba tesszük, akkor hány levelünk lesz a kosárban összesen? Mi a megoldás, Samu? – kérdezte szigorú hangon a tanító.
- Hát! – mondta Nyúl-Samu, és közben a füle tövét vakargatta, hogy eszébe jusson a helyes választ.- Hát, egy sem!
- Hogy? – kiáltott mérgesen a tanító?
- Egy sem, mert mindet megeszem! – válaszolta Samu határozottan, diadalmas arccal!
A többiek hahotázni kezdek Samu válaszán, ő maga sem értette, hogy mi olyan vicces abban, amit mondott, hiszen számára ez természetes volt, ha a káposztafejről leveszik a levelet, azt azért teszik, hogy megegyék.
- Szégyelld magad, te szemtelen nyúl! – szólt rá mérgesen a tanító. – Ezért büntetésből nem vehetsz részt a kincskereső akadályversenyben.
Samu szomorúan leült a helyére, vidám szemei megteltek könnyel, és két fülecskéje szomorúan lógott le kicsi pofiján. Szünetben hiába vigasztalta Nyúl-Dóra, nem ért semmit. Nyúl-Sára, Nyúl-Máté, Nyúl-Dani és a kicsi Nyúl-Kata is próbálta vigasztalni, de nem sikerült nekik sem.
Eltelt a nap. Samu meg sem várta a többieket, szalad haza. Nyúl-mama sem tudta megvigasztalni. Másnap reggel izgatottan készülődtek az állatok a kincskereső versenyre. Samu egy fa mögé bújva nézte az eseményeket, amint a többieket a tanító csapatokra osztja. Nyúl-Kata észrevette Samut és oda szólt csendbe neki.
- Pssssssz! – gyere velünk, nem mondjuk meg a tanítónak. De Samu csak rázta a fejét, és elszaladt egy nagyobb fa mögé, hogy senki se lássa.
Elkezdődött a kincskereső. Az állatok különböző feladatokat kellett végrehajtsanak, és így mehettek tovább, egyre közelebb ahhoz a helyhez, ahol a kincs el volt rejtve. A kincs Uhu bácsi öreg zsebórája volt. Az első akadálynál a térképet kellett megszerezniük. A térkép egy magas fáról lógott le. Egymás nyakába mászta az állatok, a legnagyobb alul, a legkisebb felül volt. A Nyúl csemeték hiába próbálkoztak, nem érték el a térképet. Szükségük lett volna Samura. Kata sírva fakadt, hiába nyújtózkodott a térkép után, mert nem érte el sehogy.
- Nézzétek, ott az a nagy kő, álljatok arra. – suttogta valaki a fa mögül. De nem láttak senkit. Sára megörült, mert megismerte Samu hangját. Máté és Dani gyorsan odavitték a fa közelében álló követ, és ráálltak arra. Kata elérte a térképet. Vidáman és gyorsan mentek tovább a térkép utasításai szerint.
A következő akadálynál egy hosszú szűk szájú üvegből kellett egy mogyorót kivenni, amit oda kellett adni az üveg mellett ülő mókusnak. A mókus cserébe megmondta, hogy merre kell tovább menni. Kata mancsa kicsi volt, ezért ő próbálta kiszedni a mogyorót az üvegből, de hiába, nem fért bele. Az üveg mellett egy kicsi veder volt.
- Gyorsan, szaladj Dani, és hozz vizet a patakból. – mondta Sára.
Dani felkapta a vedret, és már szaladt is a patakhoz, amely ott kanyargott mellettük. Amint Dani megjött a vízzel, Sára óvatosan beleöntötte az üvegbe és a víz tetején úszkált a mogyoró. Mire az utolsó cseppet is beleöntötte Sára az üvegbe, a mogyorót a víz kinyomta az üvegből.
- Ez az! – kiáltott valaki a fa mögül, de csak a Nyúl csemeték tudták, hogy Samu az.
Lassan minden akadályon túljutottak. Az utolsó volt még hátra. Egy kötelet kellett fonni, és 6 tölgyfáról kellett makkot gyűjteni egy nagy kosárba. Valamelyik fa ágán el volt rejtve Uhu bácsi zsebórája.
- Aki leghamarabb rátalál a kincsre, és a kosár tele van makkal, ezt kell kiáltania: „Megtaláltam a kincset!”, az a csapat lesz a győztes. – mondta el Uhu bácsi a szabályokat.
A csapatok nekiláttak a kötélfonáshoz. Amint kész lett másztak is a fára. Hárman a fáról dobálták a kosárba a makkor, hárman pedig a földről szedegették a makkot. A Nyúl csapatnak csak 5 tagja volt. Samu hiányzott. De ott bujkált a tölgyfák mögött és nézte a többieket és szurkolt a testvéreinek. Lassan megteltek a kosarak, de a kincset senki nem találta meg.
- Nézzétek, a szarka ellopta a kincset! – kiáltotta Samu kilépve az egyik fa mögül.
Valóban úgy volt. A szarka ellopta Uhu bácsi zsebóráját. De amint meghallotta, hogy Nyúl-Samu mit kiált, ijedtében elejtette az órát. A tanító mérgelődött a lopás miatt, és Samu miatt is, de el kellett ismernie, hogy a kincset mégis ő találta meg. A győztes a Nyúl csapat lett. A tanító is megbocsátott neki. Tudta, hogy Samu ügyes nebuló, de mindig körbeszaladtatta vele a Nagy-tisztást büntetésből, amikor rajtakapta, hogy beszélget, vagy ha titokban elővette a tarisznyájából a répát, és enni kezdte, ahelyett, hogy odafigyelt volna.

Csintalanka

  Néhány évvel korábban, tavasz végén, amikor már minden fáról levelek integettek, megszületett Benó, a kis mosómedve. Nagy volt az öröm, mert ő volt az első csemete a családban. Gyorsan nőtt a kicsike, de annyi csintalanság volt benne, amennyi csak belefért egy mosómedve bocsba. Eső után megtalálta mindig a legnagyobb pocsolyát, és „toccs”, beleugrott a közepébe. Ilyenkor Mosómedve-mama jól elporolta a bundáját.

Az erdei iskolában folyton beszélgetett, ő sem figyelt és a többieket sem hagyta figyelni. Játék közben huncutságok jutottak eszébe, amiket meg is tett. Tanítója, a vén róka, sok csintalan csemetét tanított már, de Benó mindegyiken túltett. Így nem volt csoda, ha Mosómedve-papának folyton a tanító panaszait kellett hallgatnia. Benó tudta, hogy megint előkerül a mogyorófa vessző, amivel megint kikap. 

- Nem tudom mi lesz ebből a gyermekből! – sóhajtott Mosómedve-mama. 

- Csak ne kellene mindig panaszt hallanom rá! – folytatta Mosómedve-papa.

Hamarosan újabb bocs született a családba. Benó őt sem kímélte. Ha iskolából siettek haza elgáncsolta testvérkéjét, aki sírva szaladt haza. A mogyorófavesszővel megint jól elporolták Benót. 

Időnként Benó tanítás után leszaladt a patak-partra, ahol estig is elüldögélt. Szeretett ott játszani, fürödni, köveket dobálni a patakba. 

Egyik nap, mikor senki nem volt körülötte beszélt a virágokhoz: 

Világ virága

Virágja világnak

Vigyázva vagy

Váltig tépve.

Szíve csak úgy dobogott, amikor a virágokat letépte, és csinos kis csokorba szedte. Gondolta meglepi mamáját vele. Örömmel szaladt haza. Hazáig sem érhetett, mert Mosómedve-papa sietett elé, nyomában a vén róka.

- Te haszontalan kölyök! Mindig csak a rosszat hallom felőled! – kiabált Benóra Mosómedve-papa. De akkor már fülön is ragadta fiacskáját. 

- Megcsúfítottátok Kerek-erdő legszebb fenyőfáját, és mindezt te találtad ki. – folytatta a szidást a vén róka. 

- Nem én találtam ki! – tiltakozott Benó. De hiába próbálta bebizonyítani, hogy ő csak a fejszét kérte el, nem hitt neki senki. 

- Megcsúfítottad a fenyőfát, a büntetésed hasonló lesz. Lenyírjuk a bundádat egész a bőrödig. – mondta ki az ítéletet a vén róka. 

Ebből sem menekült meg, hiába nem ő volt a tettes, neki kellett bűnhődnie. Szégyenkezve bujkált hónapokon át az erdő sűrűjében, hogy senki se lássa. Ilyenkor a patakpartra ment. Egyik nap egy katica szállt a vállára és próbálta vigasztalni a kis mosómedvét. Szótlanul de vidáman repkedett egyik válláról a másikra. Benó így szólt hozzá:

Katica, katica kedves katica

Ruhád cicomája szemed sarka,

Pompás alakod De csak szótlan,

Nem baj majd én körbejárlak szóval.

Így játszott Benó a katicával nap mint nap. Nem is talált más barátot, mert mindenki csak csúfolkodott vele. Lompi a róka kente Benóra ezt a rosszaságot. Mosómedve-mama sem hitt neki. 

Egyik nap, a patak-parton üldögélt és versikét mondogatott:

De a pataknak ruhát nem varrtak

Így kabátjáról se szakadt le gombja.

Bezzeg neki nem volt pikáns szabója

Hogy ne ténferegne már árvíznek

S hogy ne állna rajta jól ez a divat.

Egyszer csak csobbanást hallott a közelben. Felugrott, hogy megnézze, hogy mi történt. Lompi beesett a patakba és segítségért kiabált. Benó azt sem tudta, hogy mit tegyen. Állt egy ideig a parton, majd megsajnálta a fuldokló kis rókát és beugrott a vízbe, hogy megmentse. 

A megmentett rókakölyök elszaladt, még köszönetet sem mondott Benónak. 

Másnap reggel korán Lompi koptatott a Benó házuk ajtaján.

- Köszönöm, hogy tegnap megmentettél! – mondta lehajtott fejjel Lompi. Még be sem fejezte a mondanivalóját, amikor felbukkant az ösvényen a vén róka és utána az állatcsemeték. 

- Tudom már, hogy igazságtalanul büntettelek meg. Lompi bevallotta az igazat, és jelentkezett ma reggel nálam, hogy ő is vállalja a büntetést. Elmondta, hogy a tegnapi bátor tetted miatt szégyellte el magát, és már nagyon nyomja a szívét a hazugság.

- Kérlek, bocsáss meg! – mondta zokogva Lompi. 

- Látod, Benó, akinek sok rosszaság van a fején, annak már akkor sem hisznek, ha igazat mond. – mondta Mosómedve- papa, aki Benó háta mögött állt és hallotta, hogy mi történt.

Attól a naptól kezdve Benó egyre kevesebb csínyt követett el. Amikor megnőtt igazi tanító lett belőle. Nagyon szerették őt a kicsinyek. Amikor egy csintalan állatkát látott, mosolygott csendben és eszébe jutott, hogy ő is ilyen volt.

A futóverseny

Esőcseppek ragyogtak a frissen zöldült faleveleken. Kerek-erdőben mindenki korán kelt. Hetek óta erre a napra készültek az állatok. A medvebocsok jelzőtáblákat helyeztek el minden útelágazásnál. A nyuszik a letört ágakat szedegették össze az útról. A többiek az ösvényeket tisztogatták, hogy semmi akadály ne legyen. Kicsik, nagyok Tölgyikénél gyülekeztek. Mindenki elcsendesedett, amikor Nyuszó apó egy farönkre állt és megköszörülte a hangját.
  - Kedveseim! Ma újra eljött az a nap, amit minden évben nagyon várunk. Újra megrendezzük a Kerek-erdei futóversenyt. Ma kiderül, hogy ki a leggyorsabb állat Kerek-erdőben. 
  - Hurrá! Hurrá! Hurrá! – kiáltották lelkesen az állatok.
  - Mindenki ügyesen segített az útvonal elkészítésében. –folytatta Nyuszó apó. -Most minden versenyző álljon a rajtvonalhoz, aki részt vesz a versenyben. A győztes viselheti egy évig a futóbajnok sapkáját és más meglepetésben is része lesz.
  A versenyben részt vevő állatok mind a rajtvonalhoz álltak: nyuszik, mókusok, rókák, őzikék, medvebocsok, borzok, farkasok, vaddisznók. De még a kicsi állatok sem hiányozhattak: csigák, sündisznók, egerek, békák, tücskök, bogarak. 
  - Vigyázz! Kész! Rajt! – indította el Nyuszó apó a versenyt.
  Mindenki futott előre a kijelölt úton. Frici farkas futott elől, nyomában Lompi, majd a nyuszik következtek. Foltos, az őzike is ügyesen előzte meg az előtte lévő állatokat. A többi állat az út szélén szurkolt a versenyzőknek.
  - Hajrá! Hajrá! Hajrá! – kiáltották.
  A biztatásnak nagyon örültek a versenyzők. Hamarosan Lompi megelőzte Frici farkast. Frici minden áron győzni akart. Amikor a patak keskeny hídjához értek, Frici minden erejét összeszedte, hogy utolérje Lompit. Amikor utolérte elgáncsolta a kis rókát, aki azonnal a patakba esett. Közelükben senki nem volt, Frici még körül is nézett, hogy látta-e valaki. Mint aki jól végezte dolgát, szaladt tovább. Lompi alig tudott kimászni a patakból, olyan gyors volt a sodrása, és a víz is hideg volt még. Vizesen, vacogva folytatta tovább a versenyt, de ekkor más sokan megelőzték őt. Tapsi nyuszi és Foltos az őzike szorosan Frici nyomában voltak. De hiába próbálták megelőzni, nem sikerült. Dél körül már a célhoz közel jártak az állatok. Nagyon fáradtak voltak, de minden erejüket összeszedték. Az egyik elágazásnál Frici elfordította a jelzőtáblát, és a fáradt Tapsi, aki mögötte szaladt, észre sem vette, így rossz irányba ment. A farkas csak nevetett, hogy jól átverte a nyuszikát. Foltos őzike egyre jobban szaladt. Frici az egyik kanyarnál egy farönköt tett az útra. A sebesen futó őzike nekiment. Elesett, lábra sem tudott állni. Amint észrevették, hogy Foltos a földön fekszik és nyöszörög, a szurkolók állatok segítettek rajta. 
  Nyuszó apó már a célban várta a versenyzőket. Frici érkezett elsőnek és elégedetten vigyorgott és ugrándozott, amint átszakította a célszalagot. 
  - Hurrá! Hurrá! Hurrá! – ujjongtak az állatok. 
  - Frici a győztes! – kiáltotta Nyuszó apó.
  - Éljen! Éljen! – ünnepelték az állatok.
  - Állj! – szakította félbe az ünneplést Uhu bácsi. - Még hogy ő a győztes! Ez egy csaló!
  - Mi? Hogy? – kérdezték az állatok meglepődve, mert nem is sejtették, hogy mi történt.
  - A fák lombjai közé rejtőzve követtem a versenyzőket, és láttam, amint a hídon Frici elgáncsolta Lompit. – mondta Uhu bácsi.
  - Így történt – mondta szipogva Lompi. És az állatok elhitték, mert a kis róka bundája még mindig vizes volt. 
  - Amit Foltossal tett, szégyenletes! – folytatta Uhu bácsi. – Az őzike lába eltört.
  - Húúú! – szörnyülködtek az állatok. – Csaló! El innen, ne is lássunk– kiáltották.
Frici megszégyenülve elszaladt. Este Farkas- papától kikapott egy mogyorófa vesszővel, amiért ilyen rosszat tett. 
  A bajnoki sapka Lompi fejére került. Lompi úgy érezte, hogy a sapka Foltost illeti, így a bekötözött lábú őzike fejére tette. 
  - Hol van Tapsi? – kérdezősködtek az állatok, mert csak akkor vették észre, hogy a nyuszika nincs sehol. 
  Hamarosan megjött Tapsi is, vérző sebekkel. 
  - Mi történt Nyuszikám? – kérdezte aggódva Nyuszó apó.
  - Valaki az egyik jelzőtáblát elfordította, és mire észrevettem, már a tövisek között voltam, az tépázta meg a bundámat. – mondta zokogva Tapsi.
  Mindenki tudta, hogy ki volt a bűnös. Foltos nagy nehezen lábra állt és odasántikált három lábon Tapsihoz. 
  - Ez téged illet!- mondta az őzike, és a fejére tette a bajnoki sapkát. 
  Nem tudták eldönteni, hogy ki is viselje a sapkát, így elhatározták, hogy felváltva hordják majd. 
  Előhozták a meglepetés kosarat is, amiben sok-sok finomság volt. Sötétedésig ünnepeltek az állatok, a végére célba értek a sündisznók, a békák, az egerek, a tücskös és a bogarak is. Csak Frici sírt otthon egyedül. A mogyorófa vessző csípésénél jobban fájtak édesapja dorgáló szavai, s az hogy megbántotta szüleit és a barátait. 

Lompi története

 - Igyekezz! Szedd a lábad! Elkésünk! Tegnap is elkéstünk, és lemaradtunk a történet elejéről.
  - Jövök már! – lihegte Marci a medvebocs, miközben megpróbálta utolérni a barátját, Mimit, a kismókust.
  Megjött a tavasz. A vándormadarak is visszajöttek. Kerekerdőben elkezdődött a tanítás. Kis és nagyobb állatcsemeték mind a patakparti tisztásra siettek. Mimi kedvence épp az volt, amiről Marci barátja miatt mindig lekéstek, Uhu bácsi történetei. Minden állat szivesen hallgatta őket. Uhu bácsi öreg bagoly volt. Azokat a történeteket mondta el, amelyek velük történtek meg. Voltak vidám, vicces, de szomorú történetek is. 
  - Miért mondasz nekünk szomorú történeteket is? – kérdezte Tapsi. 
  - Tudod, nyuszikám, mert azokból sokat lehet tanulni. – válaszolta csendes hangon Uhu bácsi. 
  - Ma is mesélsz nekünk? – kérdezte Mimi lihegve, mert épp ekkor érkezett meg. Marci még mindig hátrébb volt, de ő is megérkezett. Uhu bácsi már nem is mondott semmit neki.
  - Ma nem mondok nektek történetet, hanem kaptok tőlem egy házi feladatot –mondta Uhu bácsi. Amikor hazamentek kérjétek meg a szüleiteket, hogy mondjanak el egy történetet, ami a családotokkal történt régen. A következő napokban ti meséltek majd. 
  - Juhééé! – örvendeztek az állatok. 
 Énekelgettek még együtt, és utána minden irányba szétszaladtak az állatcsemeték, hogy hozzá is lássanak a házi feladathoz. Akkor este minden oduban, fészekben és vacokban esti mese helyett régi történet mondtak az állatok kicsinyeiknek. 
  Másnap Uhu bácsi azt sem tudta, hogy melyik állatot hallgassa meg először. Sorban minden kicsi állat előállt a történetével. Volt vidámság bőven, az állatok dőltek a fűbe a nevetéstől. Nem minden történet volt vidám. De tanulság mindegyikben volt. Uhu bácsi elmondta az állatoknak, hogy figyeljenek arra, hogy mit lehet tanulni a történetekből.
  Heteken át a kis állatok meséltek. Egy nap Lompira került a sor, hogy elmondja a történetét.
- Nem mondom! – rázta a fejét Lompi. 
  - Mindenki elmondta a történetét. Rajta! Légy bátor! – biztatták az állatok. 
  - Nekem nincs történetem. – mondta Lompi, miközben hatalmas könnycseppek gördültek le arcocskáján.
 Az állatok meglepődtek, majd Uhu bácsi csendre intette őket. Lompi már árkon-bokron túl járt, otthagyta a többieket. 
  - Mi történt vele? – kérdezték Uhu bácsitól az állatok. 
  - Lompi szüleit ezen a télen a vadászok meglőtték. Egyedül él a rókalyukban. – válaszolt Uhu bácsi.
  - Ó szegény kisróka! – sajnálkoztak az állatok. 
  - Neki senki sem mesélt történetet. – szipogta Tapsi.
  - Mi észre sem vettük, hogy milyen szomorú. – mondta Mimi.
  - Ti nem tudhattátok. A tél hosszú volt, és sokan közületek most tavasszal született.
  - Segítenünk kell neki. – mondta Vili veréb.
  - De hogyan? Mit tehetünk érte? – érdeklődtek az állatok.
  - Lompinak családra van szüksége, és arra, hogy az ő szomorú története vidámmá változzon. – magyarázta Uhu bácsi. 
 Az állatok most nem mentek olyan vidáman haza, mint azelőtt. Arról beszélgettek útközben, hogy hogyan segítsenek Lompin. Ezen az estén nem vidám történetektől volt hangos minden otthon, hanem Lompi szomorú történetét mondták el az állatok kicsinyeiknek. 
  - A mi barlangunk jó nagy. Szívesen megosztom vele az ágyamat is – mondta Marci. Szülei beleegyeztek. Másnapra el is készítették Lompinak a helyet.
  Reggel minden állat sietett a patakparti tisztásra. 
  - Igyekezz! Szedd a lábad! Elkésünk! – ezúttal Marci mondta Miminek. A kismókus alig bírt szaladni a medvebocs után. 
  - Uhu Bácsi! Uhu bácsi! Hozzánk költözhet Lompi! – újságolta örömmel Marci.
  - Eltünt Lompi! – mondta Tapsi csendesen. Marci látta, hogy komoly a dolog, mert minden állat szomorúan ült a helyén, még Uhu bácsi is.
  - Valamit tennünk kell! Keressük meg! – biztatta Marci a többieket. 
 Az állatok örömmel beleegyeztek. El is indultak, hogy Lompit megkeressék. Hiába keresték egész nap, mert nem találták meg. Másnap újra elindultak. A rókalyuk elé mindenféle finomságot tettek, hogyha Lompi hazamegy, legyen mit ennie. Másnap mindent ugyanúgy találtak. Harmadik nap a sok finomság eltünt a rókalyuk elől. És negyedik és ötödik nap is. Uhu bácsi éjjel a rókalyuk közelében lévő fára repült, és onnan figyelte, hogy Lompi éjjelre hazatér-e, vagy más állat eszi meg a sok finomságot, amit a többiek odavittek. Éjszaka volt. Mindenhol csend. Uhu bácsi lépteket hallott. Egyszer csak feltünt Lompi alakja. Uhu bácsi nagyon megörült. 
  - Psssz! Lompi! – szólította meg csendesen Uhu bácsi a kisrókát, hogy meg ijessze.
  - Uhu bácsi, te mit keresel itt? – kérdezte meglepődve Lompi.
  - Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy jól vagy-e, s hogy elmondjam, hogy nagyon szeretünk téged. A többiek napok óta keresnek. 
  - Ők hozták nekem a finomságokat? – kérdezte szégyenkezve a kisróka.
  - Igen! Marci és a családja azt szeretnék, ha a barlangjukba költöznél. 
  - Igazán? – kérdezte Lompi, és sírva fakadt. Azt hittem senkim sincs. – szipogott a kisróka.
  Másnap reggel Lompi volt az első a patakparton. Az állatok boldogan ölelgették társukat, és örültek, hogy nem ment világgá.
  - Szeretném elmondani nektek a történetemet. – mondta Lompi.
  - Halljuk! –mondták egyszerre az állatok.
 Miközben Lompi a történetét mesélte, az állatok csodálkozva vették észre, hogy ez róluk szól.

Tavaszi koncert

  Hideg szél fújt a fák között Kerek-erdőben. Az állatok ki-ki dugták a fejüket az odújukból és arra vártak, hogy végre tavasz legyen. Minden évben ilyenkor a madarak egy kis időre összegyűltek Tölgyikénél, és hangjaikat próbálgatták a hosszú tél után. Várták a többi madarak visszaérkezését a melegebb országokból. A madáriskolában a nagyvakáció ősztől tavaszig tartott. Amikor a vándormadarak visszaérkeztek, a Kerek-erdei madáriskolában is elkezdődött a tanítás, tanulás. 
  Kerek-erdőben telelő madarak az évnyitóra készültek és várták vissza a többieket. Kicsik nagyok el-eljöttek és énekelgettek. Mivel a tavasz még váratott magára, ezért nem maradtak olyan sokat a madarak az énekórán. A legszorgalmasabb kismadár Varjú Vili volt. Olyan lelkesen és vidáman énekelt, hogy sokszor nem lehetett csak az ő hangját hallani. Ez nem okozott volna olyan nagy bajt, mint az, hogy Vilinek nem volt jó énekhangja. Össze is súgtak a kisverebek a háta mögött.
  - Jobb lenne, ha nem is jönne soha többet énekórára! – mondta Vicus Veréb.
  - Uhu bácsi nem hallja, hogy milyen szörnyű hangja van? – folytatta Verni.
  Ne is várták meg Vilit, amikor hazarepültek, hiába kiabált utánuk. A verebek megbeszélték, hogy szólnak Uhu bácsinak, hogy egye ki Vilit a kórusból. Útközben, akikkel csak összetalálkoztak, azoknak mind elmondták, hogy Vilinek semmi keresnivalója nincs a kórusban. 
  Hamarosan mindenki erről beszélt egész Kerek-erdőben. Amikor Vilit meglátták, azonnal elhallgattak és úgy tettek, mintha nem is róla beszéltek volna. Vilinek először fel sem tűnt az állatok furcsa viselkedése. Jött-ment vidáman az erdőben és közben énekelgetett. Összetalálkozott Góbi Galambbal, aki csöppet sem törődött azzal, hogy Vilit megbántja-e vagy sem, így kiabált utána.
  - Jobb lenne, ha többet ki sem nyitnád a csőrödet, mert olyan hamisan énekelsz, hogy aki csak hallja majd leszédül az ágról tőle.
  Vili megijedt, mert ilyet még soha senki nem mondott neki. 
  -Uhu bácsi soha nem mondott ilyet nekem, pedig ő a karmester! – motyogta Vili, miközben könnyei potyogtak.
Vili hazarepült, úgy érezte, hogy senki sem szereti. 
- Mi Bajod van, gyermekem? – kérdezte Varjú mama, amint síró madárkáját meglátta.  
- Soha többet ki nem megyek az odúból! – panaszkodott Vili.
- Miért mondasz ilyet? Bántott téged valaki? – kérdezősködött Varjú mama.
- Engem senki nem szeret, a barátaim sem igazi barátok, és Uhu bácsi sem mondta meg az igazat! – fakadt ki Viliből.
- Nem értem, gyermekem, hogy mi történt. Lassabban! Mondd el, hogy mi történt. – bíztatta édesanyja.
  Elmondott mindent, hogy milyen boldogan jött el az énekóráról, és útközben megtudta, hogy neki semmi keresnivalója nincs a kórusban. Uhu bácsi is csak megtűrte őt, pedig egy karmesternek igazán tudnia kellene, hogy ki énekelhet a kórusban és ki nem. 
  Varjú mama csak hallgatta-hallgatta madárkája panaszát. Azt sem tudta, hogy mivel bátorítsa. Kedvesen magához ölelte és azt mondta:
  - Nem kell félned, mert minden rendbe jön. Most pihenj, és holnap beszélgetünk erről.
  Vili szót fogadott és behúzódott a kicsi fészkébe. Ott az odúban jó meleg volt. Másnap reggel édesanyja ébresztette fel. - Ébredj, gyermekem! Már reggel van. Menned kell énekpróbára. 
  - Soha többet nem megyek. Mindenki csak rólam suttog. Nem, nem megyek! Ne is mondd többet. 
Varjú mama látta, hogy nincs mit kezdjen madárkájával, ezért nem kényszerítette, hogy énekórára menjen. 
  Telte a napok egymás után, és Uhu bácsinak is feltűnt, hogy Vili nincs ott az énekpróbákon. Hamarosan meg is tudta, hogy mi történt Vilivel. 
  - Kopp! Kopp! Kopp! 
  - Ki az? – kérdezte belülről Varjú mama.
  - Uhu bácsi vagyok! Vilihez jöttem. Bejöhetek?
 Azonnal ki is nyílt az odú ajtaja. Varjú mama nyitott ajtót, Vili kissé távolabb meghúzódva ücsörgött. 
  - Szeretném, ha beszélgetnénk egy kicsit. – mondta Uhu bácsi, miközben Vili felé lépkedett. 
 Varjú mama hellyel kínálta az öreg karmestert. Vili egy szót sem szólt, csak ült csendben.
  - Észrevettem, hogy néhány napja nem jársz énekórára. Tapsi nyuszitól meg is tudtam, hogy mi történt. Szeretnék neked valamit elmondani. Tudod, a baglyok sem arról híresek, hogy milyen szép énekhangjuk van. Mégis én lettem Kerek-erdő kórusának a karmestere. Amit most mondok, azt még tanítómesteremtől a jó öreg Pacsirta apótól tanultam. Minden madárra szükség van, még akkor is, ha nem csicsereg pacsirta hangon. Mindenkinek meg van a helye. A te mély varjú hangodra is szükség van a kórusban. Nem te vagy a szólóénekes, aki egyedül énekli az éneket, de rád is nagy szükség van. Észrevettem a hiányodat. 
  Kicsit elhallgatott Uhu bácsi, majd kis szünet után folytatta.
  - Beszélgetünk tegnap énekórán a verebekkel, a galambokkal, a cinegékkel, ezt a leckét ők is megtanulták. Megértették, hogy a te hangod nélkül nem olyan szép az ének, és így a tavaszi koncertet sem tarthatjuk meg.
  Uhu bácsi szavai megvigasztalták Vilit. Másnap újra elsőnek érkezet az énekórára. A többiek bocsánatot kértek tőle. Együtt kezdtek neki az éneklésnek. Vili örömmel és lelkesen énekelt újra, de ügyelt arra, hogy ne legyen hangosabb a többi madárnál.