Elveszett és megtaláltatott

     Enyhe tavaszi szél járkált a fák között Kerek-erdőben. Simogatta a fa ágait, és csalogatta a rügyeket. Kezdett éledezni az erdő a hosszú téli álomból. A madarak is egyre többet csicseregtek, énekeltek, hangjuk már messze elhallatszott.

   Egyik reggel nagy döbbenet és kétségbeesés lett úrrá Kerek-erdőn. Nem találták sehol Flórián farkast. Még legjobb barátja Pufi farkas sem tudott róla semmit. Összeverődött Kerek-erdő apraja-nagyja Tölgyikéhez, hogy mindenről pontosan értesüljenek. Nagy zaj és zsibongás volt mindenhol. Nem lehetett hallani, hogy Uhu bácsi mit mond az állatoknak, olyan nagy zaj volt. Egyszer csak néma csend lett mindenhol, a kis ösvény mentén az állatok falként két oldalra húzódtak, valakit előre engedtek az ösvényen. Farkas Apó volt az. Ő volt az erdő bölcs farkasa, és az ő fia volt Flórián. Lehajtott fejjel, csendesen ballagott az ösvényen, egy levél volt nála. Néhányan összedugták a fejüket, és azon tanakodtak, hogy vajon Flóriántól van-e a levél, és ha igen, mit írhat rajta?!

   Farkas Apó megállt Uhu bácsi mellett, letörölte a könnyeit, majd csendesen megszólalt.

-          Flórián elment. Ő döntött így. Ezt a búcsúlevelet hagyta. „Apám! Ma reggel elmegyek. Itt hagyom Kerek-erdőt. Túl kicsi ez az erdő nekem, akarom tudni, hogy mi van azon túl, szórakozni akarok, új barátokat keresni, kalandokat, izgalmakat átélni. Nekem Kerek-erdőben unalmas volt az élet. Elvittem mindent, amit úgy gondoltam, hogy jogosan megillet, és megérdemlek. Ne várjatok haza, nem jövök többet vissza.”

   Mire Farkas Apó a levél végére ért, nem csak ő sírt, hanem az állatok mind, akik ott álltak. Erre még Pufi sem gondolt, bár Flórián régóta beszélt neki erről a tervéről, de úgy gondolta, hogy soha nem teszi meg. Tévedett. Nem sajnálta, hogy barátja elment, hanem inkább azt sajnálta, hogy nem ment vele.

-          Kerek-erdőn túl, biztos, jobb az élet! – gondolta magában, és egy nagyot sóhajtott.

   Farkas Apó nem törődött bele, hogy fia elment, és elveszett a nagyvilágban, hanem haza várta. Minden nap kiment Kerek-erdő szélére, a Nagy Tisztásra, és várt, vár, és várt. Teltek a napok, hetek, hónapok, és újra tavasz köszöntött be Kerek-erdőbe. Flórián nem jött többet haza, úgy, ahogy előre megmondta. De hiába telt el olyan hosszú idő, Farkas Apó kitartóan kiment minden nap a Nagy Tisztásra, ha esett, ha fújt, ha havazott, ha tűzött a nap, és várta haza a fiát.

   Ez alatt Flórián járta az erdőket, mezőket, néha még a városba is bemerészkedett. Egy bandához verődött, és velük élte az életét. Először úgy tűnt, hogy minden szebb, érdekesebb, és vagányabb, mint otthon. Hamarosan megváltoztak a dolgok. A banda rossz társaság volt. Verekedtek, fosztogattak, mindenféle rosszat elkövettek. Egy valami nagyon rossz dolog történt, egy rablás után a banda osztozkodni kezdett a zsákmányon, amikor Flóriánt a banda tagjai jól elverték, aztán mindenét elvették, és ott hagyták félholtan. Tél volt. Napokon át vonszolta magát sebesülten, lázasan és éhesen, amikor egyszer csak összerogyott. Akkor eszébe jutott Farkas Apó, látta maga előtt. Soha nem érzett ilyen fájdalmat a szíve táján, mint most. Nem a verés miatt fájt a szíve, hanem azért, amit tett, hogy megbántotta azt, aki őt mindenkinél jobban szerette.

-          Hazamegyek! – mondta elhaló hangon, és könnyei folytak végig az arcán. – Csak legyen annyi erőm, hogy hazamehessek és bocsánatot kérhessek Apótól, mielőtt meghalok. – suttogta Fórián az ég felé nézve, és a Nagy Királyra gondolt.

    Minden erejét összeszedte, és vonszolta-vonszolta magát árkon-bokron át, amíg újra össze nem rogyott.  Megpróbált felállni, de nem sikerült, akkor vette észre, hogy a Nagy Tisztáson rogyott össze. Kerek-erdő felé fordult. Sírt.

-          Bárcsak hamarabb hazajöttem volna! Bárcsak elmondhattam volna Apónak, hogy megbántam, hogy elmentem, és bocsásson meg nekem. – mondta csendesen Flórián.

-          De jó, hogy hazajöttél! Minden nap vártalak. Tudtam, hogy visszajössz. Már rég megbocsájtottam. – hallatszott Farkas Apó kedves hangja. Flórián azt hitte, hogy ez csak a képzelete, de amikor kinyitotta a szemét, megpillantotta az édesapja arcát.

  Farkas Apó az ölébe vette fiát. És ahogy haladt az erdei ösvényen, minden házba bekiáltott.

-          Gyertek, nézzétek, a fiam él. Elveszett volt, de megtaláltam. Újra itt van.

Erre a hírre mindenki előjött. Sírtak újra Farkas Apóval, de nem a szomorúságnak, hanem az örömnek a könnyei voltak ezek.

   Pár hét múlva Flórián sokkal jobban lett, akkor Farkas Apó összehívta az erdő állatait, hogy vele örüljenek, hogy a fia él, és otthon van.

A négy testvér

Különleges tél köszöntött be Kerek-erdőbe, olyan szeszélyes volt az időjárás, és egyik nap annyira különbözött a másiktól, mintha naponta változtak volna az évszakok. Egyik nap fagyos szél hasogatta a fákat, másnap enyhe napsugár simogatta az otthonukból kimerészkedő állatokat.  Egy másik reggel, pedig mindent hó borított.

   Ilyen szeszélyes és különböző volt az egyik rókacsalád négy rókakölyke is. Rudi volt a legnagyobb. Szülei igyekeztek a jóra nevelni, de hiába. Ami rossz, csak megfordult a fejében, azt véghez is vitte. Sok bánatot és könnyet okozott a szüleinek.

   Rubinka másabb volt. Mindig meghallgatta a szülei tanácsát, csak azt megfogadni és teljesíteni volt nagyon nehéz számára. Félős volt és bátortalan. Mindig az járt a fejében, hogy valami rossz fog történni, és ettől félt egész nap. Csúfolódtak is vele a testvérei is, és a többi állatok is.

   Rolf volt a legvidámabb a estvérei közül. Hízelgett is mindenkinek, ahogy csak tudott. Úgy tűnt, hogy ő a legkedvesebb, és ő a leghajlandóbb a legtöbb jót megtenni. De mindez csak jónak látszott, mert amint felbukkantak a barátai, azonnal elfelejtett minden jót, és éppen olyan rossz volt, mint Rudi.

   Roni volt a legkisebb, kedves, csendes, engedelmes, és nagyon sokszor észre sem vették őt a többiek. Szülei nagyon sok örömet leltek benne.

   Egy reggel útnak indultak mind a négyen. El kellett menjenek a szomszédos erdőbe meglátogatni a beteg nagynénit, Róka-mama megpakolt egy kosarat ennivalóval, és a rókakölykök lelkére kötötte, hogy a nagynéninél gondosan takarítsanak ki, aprítsanak tűzifát, és kérdezzék meg, hogy miben tudnának neki még segíteni.

   Rudi elrohant már az első bokor után, és eszében sem volt a testvéreivel menni. Hiába könyörögtek neki, hiába kiabáltak utána, már árkon-bokron túl járt.

   Útközben összetalálkoztak a többi rókakölyökkel, amint épp szánkózni indultak a domboldalra.

-          Gyere velünk szánkózni, Rolf! – kérlelték a többiek.

-          Nem mehetek, most látogatóba kell mennem a beteg nagynénihez. – válaszolta kisé kedvetlenül Rolf.

-          Ne törődj vele, elmegy Rubinka meg Roni. Te gyere velünk, meglátod, jó móka lesz.

-          Ne hallgass rájuk, mert a nagynéni sokkal fontosabb, mint a szánkózás! – kérlelte kedvesen Roni a testvérét.

-          Menjetek csak előre, és úgy is gyorsabban tudok futni, és beérlek benneteket, csak háromszor csúszok le a domboldalon. – mondta Rolf a két testvérének.

   Szomorúan útnak indult a két kis rókakölyök. Már rég elhagyták Kerek-erdőt, és már a mezőn jártak, de Rolf még nem érte utol őket. Rolf teljesen megfeledkezett a testvéreiről, meg arról, hogy mit ígért, és hogy szülei hova is küldték. Csak csúszott le a domboldalon egymás után többször is.

   A mezőn Rubinka és Roni puskadörgést és kutyacsaholást hallottak. Vadászok voltak a közelben. Rubinka ezt hallva úgy megijedt, hogy azonnal letette a kosarat, és elkezdett futni vissza Kerek-erdőbe, ahogy csak bírt. Roni magában maradt. Nem volt mit tennie, az ég felé nézett, és a Nagy Király segítségét kérte, hogy jusson át a mezőn a másik erdő széléig észrevétlenül. Összeszedte minden bátorságát és a kosár ennivalóval óvatosan, de ugyanakkor gyorsan kapkodta apró lábait. Sikerült átjutnia a szomszédos erdőbe. Hamarosan ott sürgött-forgott a beteg nagynéni otthonában. Fát szedegetett, felaprította, kiseperte a kéményt, megrakta a tüzet, megmelegítette az ételt, és gyógynövényekből teát is főzött. A nagynéni nem győzött hálálkodni Roni rókának.

-          Áldjon meg a Nagy király, drága gyermekem, hogy ennyi jót tettél velem. – mondta a nagynéni.

-          Szeretettel tettem és örömmel. – válaszolt boldogan Roni.

  Késő estig dolgozott, majd a nagynéni kérésére, éjszakára is ott maradt, csak másnap reggel indult útnak, miután minden munkát elvégzett a nagynéni házában.

   A két erdő közötti mezőn, újra vadászok puskái dörögtek, és kutyák csaholtak.

Előző nap este későn a három rókakölyök hazabóklászott. Hamar kiderült, hogy ki merre járt, és hogy Ronit magára hagyták, ezért Róka-papa már hajnalban útnak indult a szomszédos erdőbe Roni után. Épp kilépett Kerek-erdőből a mező szélére, amikor puskadörgést hallott, nem messze tőle Roni, a kis róka rogyott össze, eltalálta egy puskalövés. Pillanatok alatt ott voltak a kutyák is. Róka-papa nem tudta megmenteni szeretett kis rókáját.

   Szomorú és szótlan napok jöttek a Róka-lakba. Mindenki magát hibáztatta, hogy Roni meghalt. Róka-papa azért, mert nem ért oda hamarabb, és nem tudott segíteni, Róka-mama azért, mert elküldte beteglátogatóba, a három testvére pedig azért, mert magára hagyták a legkisebbet, a leggyengébbet.

   Nem is sejtették, hogy Roni volt a legbátrabb, és neki volt a legszeretőbb szíve az egész családban. A Nagy Király megengedte, hogy kicsiny rókája meghaljon. De vajon értelmetlen volt mindez? A többiek szívében valami megváltozott, bánkódtak rossz természetük miatt, de elhatározás is született bennük, hogy szeretnének olyanok lenni, mint Roni.

   Az idő majd megmutatja, hogy valóban megváltozott a szívük, vagy nem.