2004. november 10., szerda

A pásztor legkedvesebb ajándéka

Hideg éjszaka volt. Az meleg istállóban az állatok összebújva aludtak volna, ha Szerényke a szamár időnként fel nem jajdult volna. Ő vemhes volt. És már nagyon közel volt az idő, hogy megszülessen a kis szamara. Egy idő után már senki sem tudott aludni, hanem feszülten várták a kis szamár érkezését.

- Amíg várakozunk, addig elmondok nektek egy történetet, ami velem történt meg, amikor kis bárány voltam. - mondta Gyapjas.

- Azt hiszem soha nem mondtam még nektek azt, hogy én Betlehemben születtem.

- Igazán? És hogy kerültél ide?- érdeklődött Bugri a szeleburdi kiskecske.

- Születésem után néhány nappal én is kimentem édesanyámmal és a nyájjal Betlehem mezejére. Nagyon szép volt. Szerettem ott élni. Nagyon sokat játszottam a többi kisbáránnyal. A pásztor is nagyon megszeretett. Nagyon sokat voltam mellette és az ölében. Éjszakánként összeterelték a nyájakat és a pásztorok is egy tűz köré ültek, és ott melegedtek, mert az éjszakák akkor is nagyon hidegek voltak, mint most. Hallottam, amint a pásztorok valakiről beszéltek. Akkor még nem tudtam, hogy ki is az. Mintha valamilyen nagyon fontos ember lenne, mert estéről-estére róla beszéltek, és arról, hogy meg kell érkezzen. Meg is kérdeztem a mamámtól, hogy ő tudja-e, hogy a pásztorok kit várnak ennyire. Nem tudta ő sem, csak azt mondta, hogy a pásztorok már rég várják, és most már hamarosan meg kell érkezzen, mert rég meg van ígérve az érkezése. Egyre kíváncsibb lettem.

Egy éjszaka valami furcsa, de szép dolog történt. Egyszer csak világos lett. Nem tudtuk hírtelen, hogy honnan jön a fény. Képzeljétek angyalok jelentek meg az égen, és énekeltek, és valakinek a születéséről beszéltek. Mi juhok nagyon megijedtünk. Miután eltűnt a nagy fény, a pásztorok felkeltek, és készülődni kezdtek. Engem az ölébe vett a pásztor és azt mondta, hogy engem magával visz. Örültem neki nagyon, csak arra nem gondoltam, hogy soha többet nem fogom látni a nyájamat, és a mamámat sem.

Elindultunk. Hamarosan meg is érkeztünk, és bementünk egy istállóba. Furcsa volt ez nekem. Most született és istállóban van? Nagyon aranyos kisgyermek feküdt a jászolban. Soha nem fogom elfelejteni a kedves arcát. De azt sem, amit a pásztor mondott, amikor letett a gyermek jászla mellé.

- Mit mondott? - érdeklődött Foltos, a kisborjú.

- A gyermek szüleinek mondta, hogy már nagyon régóta várta a gyermek születését. Ajándékot szeretett volna hozni, de nem volt értékesebb tulajdona, mint én, a legkedvesebb kisbáránya, így engem hozott el.

- Csak úgy odaadott a pásztorod?- kérdezte csodálkozva Szerényke.

- Igen. Akkor én sem értettem, hogy miért tette. Nagyon szomorú voltam miatta. De miután megtudtam, hogy ki is az a gyermek, nagyon boldog lettem. Istennek a Fia volt Ő. Az Ő ajándéka voltam. De nem sok ideig lehettem az Ő báránykája, mert el kellett, hogy adjanak, mert a gyermeket a szülei messzire kellett vigyék. Valaki nagyon haragudott az Ő születésének és meg akarta öletni. Nem tudom, hogy mi lett vele. Utána még többször eladta, és végül ide kerültem a mostani gazdánkhoz.

Ezt a történetet eddig senkinek sem mondtam el - fejezte be csendesen Gyapjas, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

Az istálló lakói elcsendesedtek. Senki sem kérdezett többet. Mindenki arra gondolt, hogy milyen jó is lehetett Isten Fiának az ajándéka lenni.

Az állatok örömmel várakoztak tovább Szerénykével.

2004. szeptember 22., szerda

Medve-mama születésnapja

Megvirradt. Fenyőerdő lakosai lassan ébredeztek. A medvebocsok korán keltek és halkan készülödtek. Ma volt Medve-mama születésnapja, ezért a bocsok meglepetést akartak neki szerezni. Mind az öt bocs izgatottan keszülődött. Medve- mamának azt mondták, hogy az erdőbe mennek málnát szedni, hogy legyen mit eltenni télire. Mindegyik medvebocs fogta a kis kosarát és elindultak.
A legidősebb bocs, Laci-Maci kiosztotta mindenkinek a feladatot. A három legkisebb bocs, Panna-Maci, Tercsi-Maci és Marci-Maci mentek Fenyőerdőbe málnát szedni, míg a két nagyobbik bocs, Laci-Maci és Lilla-Maci a Nagy-hegy magas szikláját mászták meg. A Nagy-hegy legmagasabb szikláján nyílt a hófehér szírmu bársonyos hegyi liliom. Ezt akarta a két nagyobbik bocs leszedni és elvinni Medve-mamának születésnapjára.
El is indultak a medvebocsok. Panna, Tercsi és Marci Fenyőerdő mélyére málnát szedni, Laci és Lilla pedig a Nagy-hegy magas sziklájára a hegyi liliom után. Szebbnél szebb málnabokrok kinálgatták málnáikat Fenyőerdőben. A kis bocsok nem is tétlenkedtek sokat, hanem hozzáfogtak a málnaszedéshez. Málnaszedés közben találkoztak a mókusokkal is.
-Sziasztok bocsok! Mit csináltok ti az erdő mélyén?
-Málnát szedünk, hogy Medve-mama legyen mit eltegyen télire. És ti?
-Mi is télire gyűjtögetjük a magokat.
A mókusok vidáman ugrándoztak tovább a fenyőfákon, a bocsok pedig énekelve szedegették a szebbnél-szebb málna szemeket. Eközben Laci és lLilla elértek a Nagy-hegy lábához. Innen már nagyon óvatosan kellett másszanak, mert a sziklafal meredek volt és kevés volt a kapaszkodó. De a két bocs bátran indult felfele. Egy idő után megáltak az egyik sziklapárkányon pihenni.és közben falatoztak is egy kicsit. Hosszú és fárasztó mászás után elértek a szikla tetelyére. Megtalálták a gyönyörű szép fehér liliomot. Örültek neki nagyon. Le is szedték és indultak visszafele, mert az idő már későre járt. Az út visszafele nehezebb volt, mert már kezdett esteledni. Igyekeztek, hogy még sötétedés előtt odaérjenek az öreg borókafenyőhöz, ahol a bocsok találkoztak. 
Óvatosan ereszkedtek lefele, de az egyik sziklapárkányon megcsúszott Lilla mancsa és lezuhant. Laci nagyon megíjedt és igyekezett lemászni testvéréhez. A következő kiálló sziklán feküdt Lilla és nagyon sírt. Az egyik lába nagyon megsérült, hogy rá sem tudott állni. Laci a hátára vette Lillát és még óvatosabban kezdett leereszkedni. Mire leértek a Nagy-hegyről, már sötét volt.
Panna, Tercsi és Marci már régóta a borókafenyőnél voltak és várták a hegymászó bocsokat. Amikor kezdett sötétedni, nagyon félni kezdtek. Összebújtak és úgy várták a testvéreiket. Már éjfél körül járt az idő, amikor a Laci Lillával a hátán megérkezett. A kis bocsok ezt látva még jobban megijedtek. 
Összeszedték a málnával megtelt kosarakat és elindultak haza. Lilla nagy fájdalmai között is szorongatta a hegyi liliomot. Medve-mama és Medve-papa már nagyon aggódtak a bocsokért, ezért a keresésükre indulta. Útközben találkoztak is velük. Amikor hazaértek Laci mindent elmondott a szüleiknek. Medve-mama sírva fakadt, majd ezt mondta gzermekeinek.
-Látom, hogy nagyon szerettek és ezt be is bizonyítottátok. De nem lett volna szabad ilyet tennetek. Rosszabb dolog is történhetett volna veletek. Másképp is örömöt tudtatok volna szerezni nekem. Már az boldoggá tesz, hogy ti jól vagytok, de az méginkább, hogy nagyon szeretitek és segítitek egymást.
Laci bocsánatot kért, amiért veszélybe sodorta testvéreit. Lilla még hetekig a kuckójában maradt, de lassan meggyógyult. Amikor egészen meggyógyult örömmel segített Medve-mamának eltenni a málnát télire, amit a testvérei szedtek naponta. 

2004. július 10., szombat

Akác-birtok bajnoka

-Kukkuríkú! Kukkuríkú! Itt a reggel! – kiáltott Tarajos a kerítés tetejéről.
A Nap még nem jelent meg a látóhatáron, de halvány sugarait már előre küldte. Felébredtek az Akác-birtok lakói is. Hogyne ébredtek volna, hiszen Tarajos ma is pontosan keltette őket.
Bodri gyors léptekkel közeledett az istálló bejáratához, sejtette, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Jól sejtette a kutyus, mert ez a nap felejthetetlen lett az Akác-birtok lakóinak.
Fehér Villám, a gyors lábú versenyló idegesen mozgolódott az istállóban. Lassan a többi állatok is köré gyűltek és vártak.
A Nap már az ég tetején járt, amikor hatalmas ujjongás hallatszott az istállóból. Megszületett Akác-birtok legújabb tagja. Fehér Villám megnyugodva hajolt kiscsikója fölé. A többi állat is körbe állta és üdvözölték.
-Csendbe leszünk, és nem zavarjuk a kiscsikót! – ígérték meg a kis szamarak édesanyjuknak.
- De mi legyen a neve? –kérdezte Bari.
- Valami nagyon szép nevet kell neki adni, mert olyan szép fehér. És biztos olyan gyors lesz, mint az édesanyja.- örvendeztek az állatok.
- Fehér Villám csak mosolygott, de nagyon szerette volna, ha csikójából híres versenyló válik.
Teltek a napok, hetek és a kiscsikó megerősödött. Az édesanyja mellett legelészett békésen. Egyre szebb és erősebb lett. Szürke, a bírtok legidősebb szamara minden nap mondogatta a többieknek, hogy ez a csikó olyan fehér és békés, mint egy felhő. Így hát Felhő lett a neve. Az állatok azt is mondogatták neki, hogy egy nap majd híres lesz.
Amint nagyobb lett elmehetett Fehér Villámmal és nézhette, hogyan készül anyja egy versenyre. Egy év múlva már ő is együtt készülhetett édesanyjával a nagy versenyre. Kis gazdáját is nagyon megszerette.
Egyik versenyt a másik után nyerte. Ő lett a leghíresebb ló.
Egy vágy volt csak Felhőnek, hogy részt vegyen a Villám-kupán és győzzön. Ezt a versenyt édesanyja is megnyerte már sok évvel azelőtt, innen kapta a Villám nevet. Nagyon szerette volna, ha ő is megkapni ezt a nevet. De nem csak ő szerette volna ezt a versenyt megnyerni, hanem Tűz is. Tűz volt a legnagyobb ellenfele Felhőnek. Bátor volt és kitartó. Most sem adta fel a reményt, hogy ő lesz a győztes, hiába tudta, hogy Felhőt nagyon nehéz legyőzni.
Eljött a verseny napja.
- Kitartás, gyermekem! – mondta Fehér Villám Felhőnek.
- Felejthetetlen nap lesz a számodra. – súgta Felhő fülébe kedves gazdája.
A verseny elkezdődött. Mindenki feszülten figyelte, hogy mi fog történni. És valóban úgy volt, ahogy mindenki várta: Felhő volt mindig elől és Tűz sebesen a nyomában. De hírtelen valami történt. Felhő megbotlott és a földre rogyott. Nem tudta folytatni a versenyt. Így a győztes Tűz lett. Ő viselhette büszkén a Villám nevet. Tűz Villám.
Felhő soha többet nem tudott versenyezni, úgy megsérült az egyik lába. Gazdája hűségesen ápolta. De ő nagyon sokáig vigasztalhatatlan volt. Szürke sokat bátorította, míg végül megértette, hogy az ő szelíd természetéhez nem illett volna a Villám név.
De mindig szomorú lett, amikor Akác-birtok többi lova versenyre indult. Szeretett volna ő is menni, de emiatt soha nem szomorította társait. Inkább együtt örült velük, amikor győztesen tértek haza.

2004. május 10., hétfő

Egy igaz barát

Sebesen folyt a hegyi patak Kerekerdon keresztul.Az allatok szerettek ide jonni. Az allatcsemetek azokon a faronkokon szerettek ugrandozni, amelyeket a hodok vagtak ki, es keresztbe raktak a patakon. Mindegyik faronk egy-egy hid volt.
Egy helyt a patak kozepen egy kis sziget volt, tele fuvekkel es kovekkel. amikor eljott a tavasz , ide ult ki a beke csalad apraja nagyja, es sutkereztek a napfenyben.
Breki volt a csalad legkisebb tagja.Breki sokat csavargott, igy ismerkedett meg az erdo allataival, es a patak lakoival. szeretett versenyezni a halakkal, ugrandozni a kis szigeten a tucskokkel.
Elt az erdoben egy kis eger is, akit Eleknek hivtak.O volt az eger csalad legrakoncatlanabb egere. Sokat feleselt a nagyoknak. Volt egy rossz szokasa, hogy a gyengebbeket mindig kinevette es csufolkodott veluk. Kulonosen Brekit nem szerette, csunyanak nevezte. sokszor elment Elek a patakpartra es bosszantotta Brekit, amikor az epp a kovon ult.
- Furcsa allat vagy te, hallod-e? A rendes allatok vagy a vizben vagy a szarazon elnek, de te se itt, se ott.
Breki csendben hallgatta es egy szot sem szolt, bar legszivesebben a vizbe lokte volna.
- Es milyen csunya vagy. Rancos es zold, mint egy fonnyadt falevel.- folytatta Elek.
Breki a vizbe ugrott es naem hallgatta tovabb Elek csufolodasat. Szomoruan uszott haza. Lefekudt, de nem aludt, mert nagyon bantotta mindaz, amit az eger mondott neki. Napokog ki sem ment a kis szigetre, hogy Elekkel ne is talalkozzon.
Par nap mulva hatalmas vihar kerekedett. A szel majdnem kicsavarta a kisebb fakat. Az erdo minden lakoja igyekezett biztonsagos helyre menni.
Elek is epp hazafele tartott.Egy faronkon is at kellett mennie. Mindenhol erosen kapaszkodott, hogy a szel fel ne kapja. Az eso is esni kezdett. mar majdnem atment a faronkon, amikor hirtelen megcsuszott es a patakba esett.
- Segitseg! Segitseg! - kialtotta.
Meghallotta ezt Breki, es ahogy csak birt elkezdett uszni abba az iranyba, ahonnan a kialtozast hallotta. Amikor meglatta Eleket elfelejtett minden rossz erzest, amit iranta erzett. Odauszott hozza es kimentette a vizbol. Nagy nehezen kiertek a partra. Elek ijedteben elszaladt, meg sem koszonte Brekinek, hogy megmentette az eletet.
Hazaert. Reszketve bebujt az agyaba. Nem tudott aludni. Allandoan arra gondolt, hogy epp az mentette meg, akit a legtobbet csufolt. Az is eszebe jutott, hogy baratai sincsenek, mert o azokat sem tudja megbecsulni.
Alig virradt meg reggel, amikor Elek kiugrott az agybol es a patakhoz futott.
- Breki! Breki! - kialtotta a kiseger.
- Itt vagyok. - valaszolta a vizbol felbukkano kisbeka.
- En szeretnem megkoszonni, hogy tegnap kimentettel a vizbol. Bocsass meg, hogy annyit csufoltalak.
- Nem haragszom. Igaz, sokszor szerettelek volna vizbedobni, de amikor tegnap ott lattalak, megsajnaltalak es megmentettelek.
- Miert tetted ezt?
- Mert szeretlek, es szeretnem, ha baratok lennenk.
- O, en ezt nem erdemlem meg. - mondta lehajtott fejjel az egerke.
Latta, hogy Breki oszinte hozza. Soha nem erzett meg ilyen boldogsagot, mert vegre neki is volt egy igaz baratja.

2004. március 10., szerda

Az igazi győztes


Megvirradt. Kerek-erdő lakói ma nagyon korán felkeltek. Már hetek óta ezt a napot várták. A mókusok egymást keltegették, és azon versenyeztek, hogy ki készül el leghamarabb. A nyulak is gyorsan megmosakodtak, hogy le ne maradjanak a kezdésről. A medve lomhán ballagott és dörzsölgette álmos szemeit. A rókák és a farkasok futva igyekeztek az erdő közepére, csak úgy lobogott a farkuk.

- Csip-csirip! Ébredjetek, eljött a nagy nap!

Ezt hallva az őzikék is meggyorsították lépteiket. Mire a nap megjelent a láthatáron, az erdő minden lakója Kerek-erdő közepén volt. Még a bagoly is a fán volt, pedig ő ilyenkor aludni szokott. A nap sugarai szelíden ébresztgették a fákat is, akik izgatottan várták a nap eseményeit.

- Eljött a nagy nap!- kezdte a beszédet a medve.

A madarak is elhallgattak, most ők sem csiripeltek, mindenki a medvét hallgatta, és várták mi fog történni.

Hogy miért is gyűlt össze ennyi állat ezen a tisztáson? Az állatok elhatározták, hogy megünneplik a tavasz érkezését. Sokat töprengtek, hogy mivel tegyék emlékezetessé ezt az ünnepnapot? Végül úgy döntöttek, hogy:

- Rendezzünk futóversenyt!!! - Kiáltották az erdő lakói.

Minden családból benevezett egy állat a versenyre. A madarak és a mókusok a fa tetejéről nézték a versenyt, a többi állat pedig a fák közül biztatta a versenyzőket. Kerek-erdő közepéről indultak a versenyzők, a cél az erdő szélén levő tisztás volt, ahol az állatok mindenféle finomságot készítettek elő.

Az öreg tölgyfa mellé felsorakoztak a versenyzők. A medve jelt adott és elindultak. Nagy volt az öröm és a kiáltozás. A nézők árkon-bokron szaladtak, hogy le ne maradjanak semmiről. A madarak a fejük felett repültek. A mókusok majdnem lepottyantak a fáról, olyan gyorsan ugrottak egyik ágról a másikra. Mindenkinek gyorsan dobogott a szíve, és azon tanakodtak, hogy ki lesz a győztes.

A versenyzők pedig futottak, ahogy csak bírtak. Az úton fák voltak kidőlve, amit át kellett ugorjanak. Volt, hogy eső mosta árok állta útjukat. De nem adták fel, szaladtak tovább.

A nap már az ég tetején volt, és melegen sütött le a földre. Ő is nézte a versenyt.

Legelöl volt a nyuszi, és az őzike. A farkas és a róka egész úton veszekedtek, egymást buktatták fel, estek is nagyokat. A vaddisznó és a medvebocs hátrébb volt. Egy farönkben megbotlott a medvebocs és beleesett egy pocsolyába. Alig volt ereje már, hogy felálljon.

- Ne add fel! Fuss tovább!- bátorították az erdő lakói.

- Nem sok van már hátra, szedd össze az erőd! - biztatta Medve-mama.

A medvebocs felállt, megrázta sáros bundáját és újra futni kezdett. De akkor már a süni is utolérte. A róka nem tudta elviselni, hogy nem ő az első, ezért ravaszul azt gondolta, hogy rövidít egy kicsit, hogy a nyuszi elé kerüljön. Meg is tette, így ő került most az első helyre. A farkasnak sem kellet több, ő pedig utolérte a nyuszit és elbotlasztotta, hogy szegényke bukfencezett egyet és begurult egy bokorba. A nyuszi megsebesülve kimászott a bokorból és folytatta a versenyt.

A versenyzők a patakhoz értek, az őzike a hídon volt már, amikor:

- Zsupsz!!!- belepottyant a vízbe.

A farkas csak nevetett a hídon, és örült, hogy az őzikétől is megszabadult.

- Már csak a róka van hátra - gondolta.

De a róka és a farkas csalását látták a madarak és a mókusok.

- Csalók! Csalók! - kiáltották egyszerre.

- Ki kell zárni őket a versenyből.

Hiába ért a róka és a farkas leghamarabb a célba, mégsem ők lettek a győztesek. A nyuszi volt a következő, így ő lett a győztes, utána az őzike is befutott. Elfáradva a medvebocs és a vaddisznó is megérkezett, így elkezdtek ünnepelni.

- Érhet valaki elsőnek a célba - mondta az öreg medve - de győztes csak az lehet, aki becsületesen versenyzett.

Őz-mama egy ibolyákból font koszorút tett a nyuszi nyakába. Mindenki vidám volt, sok finomságot ettek, csak a róka és a farkas kullogott haza megszégyenülve.

Beesteledett. Már készülődtek haza az állatok, amikor célba ért a süni. Róla mindenki megfeledkezett, csak most vették észre.

- Bátor vagy és kitartó- mondta Nyuszi-mama és egy kosár finomságot tett elé.

2004. január 10., szombat

A három hóember

Tél volt. Hó borított mindent. Csillogó hópelyhek szálltak a földre. Betemettek erdőt, mezőt, házat. Csend volt mindenhol. Még a három hóember is némán hallgatott az udvar közepén. Mintha egy hóembercsalád lett volna: apa, anya és gyermekük. A Hóember-papa fején ütött-kopott fazék , Hóember-mama fején egy rossz szalmakalap, míg Picurka fején egy lyukas sapka volt. Szénnel volt begombolva a hó ruhájuk, sál pedig csak a legkisebb nyakában lógott. De nem fázott egyik sem, sőt nagyon is élvezték a hideget. Azzal sem törődtek, hogy répaorruk megfagyott.
Így álltak mozdulatlanul, de éjjel, mintha valami csoda történt volna, a hóemberek megmozdultak és elkezdtek egymás közt beszélni.
- Miért vagy ilyen szomorú?- kérdezte Hóember-mama Picurkához fordulva.
- Tudjátok, amíg aludtunk, és a gyerekek körülöttünk játszottak, valami nagyon furcsa dolgot hallottam, "ezek a hóemberek nem fognak sokáig élni, mert amint kisüt a nap elolvadnak."
- Hogy mi történik?! Elolvadunk?!- csodálkozott Hóember-papa. De hát ki ez a Nap és mi baja velünk, miért akar elolvasztani, hisz nem tettünk mi semmi rosszat, még csak nem is ismer bennünket.
- Nézzünk utána ennek a dolognak! - tanácsolta Hóember-papa. Induljunk el és keressük meg a Napot. Beszéljünk vele, kérjük meg szépen, hogy ne jöjjön, hogy ne olvadjunk el.
Így a három hóember útnak indult, hogy megkeresse a Napot. Amint kiértek a faluból, útjukat az erdő felé vették. Amint az erdőbe értek, az egyik fáról egy hókupac hullott a nyakukba. Ijedten néztek körül, mert az gondolták, hogy itt a Nap. De csak egy mókus ugrándozott a fa ágai között.
-Ó! Biztos te vagy a Nap!- kiáltott Picurka a fán ugráló mókus felé.
- Nem, nem! Én mókus vagyok! De kit kerestek?
-A Napot keressük, mert beszélni szeretnénk vele.
- Ha megtaláljátok, mondjátok meg neki, hogy a mókusok üzenik, hogy jöjjön hamar, mert nagyon fáznak, és a maradék ennivalójuk is elfogyott már.
- Milyen furcsa!- csodálkoztak a hóemberek egymás közt.
- Más alig várja a Nap érkezését, bennünket pedig el akar olvasztani.
Egyre beljebb haladtak az erdőbe, amikor az egyik bokor mögül két hosszú fület láttak előbukkanni, amelyek rémülten reszkettek a bokor mögött.
-Ó, biztos a Nap lesz! - reszketett Picurka, és suttogva beszéltek a hóemberek egymás között.
- Te lennél a Nap?- suttogta Hóember-mama.
- Én...én...nem...nem...!!! Én...én nyuszi vagyok.
-A Napot keresitek? Vele én is szeretnék beszélni, ha megtaláljátok mondjátok meg neki, hogy már gyökereket sem találunk, semmink sincs, amit ehetnénk. A hidegtől pedig nagyon fázunk.
Alig tettek egy néhány lépést, amikor egy öreg tölgyfa szólította meg őket, aki hallotta a nyuszi és a hóemberek közti beszélgetést.
- Én is szeretnék üzenni a Napnak, hogy jöjjön már és melegítse fel a földet. Az ágaim majdnem letörnek a sok hó alatt. És mondjátok meg azt is neki, hogy hozza magával a tavaszt, hogy újra rügyet bontsanak az ágaink.
- Nincs mit tegyünk- tanakodtak egymás közt a hóemberek- ha mindenki ennyire várja a Napot, nem kérhetjük, hogy ne jöjjön még, hiszen az állatoknak és a növényeknek nagy szükségük van rá.
- Most látom igazán - mondta Hóember-mama- mi csak magunkra gondoltunk. Mennyünk vissza a faluba, hadd örüljenek a gyerekek nekünk, addig amíg el nem jön a Nap.
Már kiértek az erdőből, és látszott a falu széle, mikor egy kismadár szállott el a fejük felett.
- Nicsak-nicsak, a hóember család! Ti hol jártatok?
- Elindultunk, hogy megkeressük a Napot de nem találtuk sehol.
- Azt hiába keresitek, nagyon messze van. A felhők mögött lakik és oda ti nem tudtok elmenni, csak a madarak.
- Szóval te ismered a Napot?- ujjongott Picurka.
- Igen, én ismerem. Mikor nagy a hideg itt lent, átrepülök a felhőkön, és a Nap megmelegíti a fagyos szárnyaimat.
- Elmennél hozzá?- kérdezte Hóember-papa - mert üzenetet hozunk az erdő lakóitól. A nyuszik és a mókusok éheznek és fáznak, a fák ágai majdnem letörnek a hó alatt. Mondd meg a Napnak, jöjjön hamar és hozza magával a tavaszt is.
A kismadár elszállt, hogy elvigye a Napnak az üzenetet. Mire megvirradt a hóemberek már az udvar közepén álltak.
Néhány hétig a gyerekek még örültek a hóembereknek, de lassan a szürke felhők elvonultak az égről és előbújtak a Nap meleg sugarai. Napról-napra kisebbek lettek a hóemberek. A gyerekeknek nem tűnt fel, hogy egyik reggelre a hóemberek már sehol sem voltak. De valami csodálatos dolog történt: ahol a hóember család állt három törékeny hóvirág dugta ki fejét a földből. A harmatcseppek megmosták hófehér szirmaikat, a Nap pedig meleg sugaraival simogatta őket. Ahogy teltek a napok egyre szebbek lettek. Amint a gyerekek észrevették őket, örömmel ugrálták körbe a három jövevényt, akik a hó alatt szunnyadtak egész télen.