A Tölgyfa halála

  Az utolsó falevél is elköszönt az öreg Tölgyfától, nem is sejtette, hogy ő lesz az utolsó falevele a tölgyfának. Nagyon hideg szél süvített végig Kerek-erdőn. Az öreg Tölgyfa nagyokat sóhajtott, mint aki tudja, hogy kevés ideje van már hátra, amit kedves barátaival tölthet. 
  Mókusék befejezték a makkok, diók, mogyorók gyűjtését. Móki még átugrott az öreg Tölgyfa egyik ágára, és vidáman beszélni kezdett. De az öreg Tölgyfa most nem válaszolt semmit Mókinak. 
- Mi van veled Tölgyfa?- kérdezte Móki. –Beteg vagy?
- Nem, nem vagyok beteg, hanem már nagyon öreg vagyok. Ez az utolsó ősz, amit veletek töltök.
  - Tudom, most aludni fogsz, mint minden télen, de tavasszal újra felkelsz, szép leveleid nőnek, és sok-sok makk fogy nőni az ágaidon.
- Nem Mókikám, ez most más. Nem fogok felébredni tavasszal.
- Meg fogsz halni?- kérdezte Móki kétségbeesve.
- Igen.
- Ó! Ne! Kérlek! Ne hagyj itt minket!
  - Tudod, Amikor eljön az idő, menni kell. Senki sem élhet tovább egy percet sem. 
  Móki sírva fakadt és hazament. Elmondta otthon, hogy mit mondott Tölgyfa. A hír hamar elterjed Kerek-erdőben. Az állatok odagyűltek az öreg Tölgyfa köré, és sírtak. Az madarak és a mókusok az ágaira ültek, a többi állatok pedig a törzsét ölelték meg. 
  - Mi nagyon szeretünk téged. Mindig olyan kedves voltál velünk, fészket ringattál, ennivalót adtál, játszhattunk veled, és mindig olyan bölcs dolgokat mondtál nekünk. –mondta Tapsi.
  - Ne szomorkodjatok! Üljetek le, mert egy történetet mondok nektek, amit sok-sok évvel ezelőtt hallottam, amint egy apa mesélte fiának alattam ülve. 
  Az állatok körbeülték az öreg Tölgyfát és hallgatták. Nagyon halkan tudott már beszélni.
  - A kisfiú nagyon sírt. Édesapja alig tudta megvigasztalni. Meghalt az édesanyja, és a gyermek nagyon szomorú volt emiatt. Az apa egy nagyon szép országról beszélt a fiúnak, ahol az édesanyja már nagyon boldog, és ott újra találkozni fognak vele. Annak az országnak a királya egyszer eljött a földre, megszületet, majd felnőtt és nagyon sok jót tett az emberekkel, még meg is halt értük. Ennek a királynak az életét kell követni. -Tölgyfa kis szünetet tartott, majd így folytatta- Én, akkor elhatároztam, hogy amennyire csak tőlem telik mindenkivel jót teszek, mindenkit szeretek. Nagyon boldog életem volt. Sok mindent átéltem: vihart, tűzvészt, sok örömben is volt részem. Ha benneteket boldognak láttalak, akkor az engem is boldoggá tett. Szeressétek egymást, és tegyetek jót másokkal. És egy nap nektek is itt kell hagynotok mindent. Éljetek úgy, hogy mások szeretettel gondoljanak majd vissza rátok.
  Tölgyfa elköszönt az állatoktól. Eljött a tél. A favágók eljöttek és elvitték Tölgyfát. Az erdő lakói ekkor vették észre, hogy az öreg Tölgyfa helyén egy gyenge tölgyfahajtás didereg a hidegben. Nagyon megörültek neki, és megígérték a Tölgyikének, hogy nagyon fognak rá vigyázni, és majd mesélnek neki Tölgyfáról.
  Eljött a tél, mindent befedett a hó. Tölgyike sem didergett már.

Békekötés

  -Nini! Mi az, ami ott száll? – kérdezte Poh, a kisróka a mamájától. 
  - Ezek a falevelek. – mondta a rókamama kissé nevetve kicsinye kérdésén.
  - Hm! Érdekes! Eddig más volt a színük, és fent voltak a fán. Vajon miért költöznek le a földre?- tűnődött magában Poh, és szippantott egy nagyot az őszi levegőből. Valahogy ez is másnak tűnt neki, mint eddig. – Elmegyek Kilihez és megkérdem tőle, hogy mi lehet ez.-tűnődött tovább Poh. 
  Kili a szomszédban lakott, fürge és beszédes kisnyúl volt. Gondolta Poh, hogy Kilivel kideritik, hogy miért is hullnak a levelek le a fáról, és miért olyan fúrcsa a színük. Poh meg is érkezett Kiliék üregéhez. Amikor bekopogott Nyúl-papa toppan az ajtó elé és gorombán elzavarta a kisrókát. 
- Megmondtam már neked olyan sokszor, hogy nem akarom, hogy ezzel a semmirekelő rókakölyökkel barátkozz! Megértetted? – ezeket kiabálta Nyúl-papa, és Poh mindezt az ajtón kívül hallgatta. 
  Egy nagy könnycsepp gördült le az arcán. Soha nem értette, hogy miért nem szeretik őt Kili szülei, hiszen soha semmi rosszat nem tett nekik. És akárhányszor ment hozzájuk, ha ők nyitottak ajtót, mindig elzavarták. Kilivel csak az erdőben találkoztak és olyankor jókat játszottak együtt. Egyszer Poh meg is kérdezte a kisnyulat, hogy a szülei őt miért nem szeretik, de Kili nem tudott választ adni rá, mert még ő sem tudta, hiszen csak annyit mondtak neki, hogy nem szabad, és kész. 
  Amikor Nyúl-papa elfoglalta magát az otthoni tennivalóival, Kili kiosont a házból és megkereste Poht. 
- Kérlek ne haragudj, hogy megint olyan csúnyán beszélt veled a papám.
- Miért ilyenek velem?- zokogott Poh.
- Nem tudom. Soha nem akrnak erre válszolni. Ha ezt kérdezem, akkor 
mindketten elhallgatnak és soha nem válaszolnak. Tudod mi jutott eszembe? Van valaki, aki felfedheti ezt a titkot. Puff, a bölcs bagoly. Ő már régóta az erdőben él, és biztosan tudja ennek a dolognak is az okát. Gyere, menjünk!
  Poh letörölte könnyeit, és Kili után ment. Egyenesen Puff házához mentek. Először ő is durcásan válaszolt nekik, amiért felkeltették, de utána leszállt hozzájuk, hogy beszélgessenek. 
- Azért jöttünk hozzád, mert te sokmindent tudsz, ami itt az erdőben történt.
- Igen, így van.-bólogatott Puff nagyokat, mint aki már unja ezt a beszélgetést.
- Akkor mondd meg nekünk, hogy miért nem engedik a szüleim, hogy Pohhal 
barátkozzam? 
  Mintha villám csapott volna a bagolyba, azonnal felébredt. Erre a kérdésre nem számított. Puff azt hitte, hogy ezt a történetet már mindenki elfelejtette. Most mit mondjon? 
- Ezt a szüleitektől kell megkérdezzétek, mert én erről nem beszélhetek neketek.
- Mindig kitérnek a válsz elől, kérlek legalább te légy őszinte hozzánk.- mondta 
Kili szomorú hangon.
  Puff nagyot sóhajtott, majd elkezdte mesélni a történetet.
  - Ez a dolog nagyon rég történt, még a nagyszüleitekkel. Az erdőbe hajtóvadászat volt. Minden állat élete veszélyben volt. Puh, a nagyapád, Ravasz csapdába került, éppen arra menekült Kili a te nagyapád, Füles. Ravasz könyörgött Fülesnek, hogy mentse meg, és Füles megtette. Menekültek mindketten, és akkor Fülest kapta el az egyik csapda. De Ravasz otthagyta. Így megölték a vadászok. Azóta Nyúl-papa gyűlöl mindenkit Ravasz családjából. Nem tudta ezt azóta sem megbocsátani.
  - Sajnálom, hogy ezt tette Ravasz, de én akkor még meg sem születtem. Miért van ez a gyűlölet.- pityergett Poh.
  - Ennek a háborúnak a két család között soha nem lesz vége, ha ti is folytatjátok a gyűlölködést.- Fejezte be szomorú hangon Puff.
  - De én nem gyűlölöm Poht, hát ő nem tehet róla, hogy a nagyapja olyan gyáva módon cserben hagyta az én nagyapámat. – ugrott fel Kili. – Megyek és beszélek a szüleimmel.
  Kili elrohant. Poh szaladt utána, de nem érte utól. Leült az öreg tölgyfa tövébe és nézte hogyan szállnak a levelek. 
  Beesteledett. Poh hiába várta Kilit, nem jött. Csalódottan hazakullogott. Másnap már korán reggel megébredt. A tölgyfához sietett, útközben megtudta, hogy Kili elment hazulról. Gondolta, hogy a tölgyfánál vár rá. De csalódottan nézett körül, mert nem találta ott Kilit. „Biztos ő is haragszik rám, mint a szülei”-gondolta Poh. Hírtelen kiáltást hallott a patak felől. Gyorsan odasietett. Nagyon megijjedt, amikor meglátta, hogy Kilit a viz sodorja magával. Poh rohanni kezdett Kili felé, egy faágat nyújtott oda neki, amibe megkapaszkodva kimászott a patakbol. 
  - Épp veled akartam találkozni, hogy elmondjam, hogy a barátom vagy, még ha a szüleim ezt nem is akarják, amikor a hídon egy deszka beszakadt alattam, és a vizbe estem. Köszönöm, hogy megmentettél!  
  Poh mosolygott és örömmel ölelte meg barátját. Hazamentek. Rokáék ajtaján Nyúl-papa kopogtatott lehajtott fejjel.
  - Azért jöttem, hogy megköszönjem Pohnak, hogy kimentette Kilit a vizből. Szeretném, ha vége lenne a köztünk lévő háborúnak, és békében tudnánk élni. Megtanultam, hogy nem szenvedhetnek a gyermekek az apák hibái miatt.
  Igazi öröm volt Kerek-erdőben, mert a jóhírt hamarosan mindenki megtudta.
- Ezért a jó hírért érdemes volt felkelnem- suttogta Puff, és újra elaludt.
  Kili örömmel mesélt Pohnak az őszről, amit eddig ő sem látott, de a szüleitől nagyon sokat hallott róla. A legboldogabbak akkor voltak, amikor nagyokat bukfencezhettek az őszi levélszőnyegen.

Kincskeresők

- Hahooo! Jó reggelt! Ébredjetek barátaim! – kiáltotta Móki, a kismókus.
 Kerek-erdő lakói hamar felkeltek és összegyűltek a nagy tölgyfánál, ami az erdő közepén volt. Móki fel is mászott a tölgyfa egyik ágára, hogy jól lássa és hallja mindenki, mert fontos bejelentenivalója volt. Az állatok feszülten és kíváncsian figyeltek. 
- Tudjátok, hogy Medve mamam nagyon beteg. Ahhoz, hogy meggyógyuljon, egy nagyon ritka növényt kell megkerenünk, ami az erdőtől nagyon messze
 terem. Megkeressük ezt a növényt? 
- Igen! – kiáltottak az erdő lakói .
  Móki elmagyarázta, hogy hol terem az a növény, hogy milyen veszélyes úton kell végigmenni, de az állatok összeszedték minden bátorságukat, és vállalták a nagy utat minden veszély ellenére. Még aznap mindenki hozzákezdett ennivalót gyűjteni az útra. Másnap korán reggel összegyűltek a nagy tölgyfánál. Ott voltak a mókusok, a rókák, a medvebocsok, a madarak, a pillangók, az őzikék, még a nyuszik sem hiányoztak. 
  Elindultak. Amikor kiértek az erdőből, akkor útjukat a Nagy-hegy irányába vették. Benéztek minden bokorba, mindenhova, hogy nem terem-e ott az a növény, amiből Medve mamának gyógyszert készíthetnek, de sehol sem találták. Továbbmentek. Hegyet-völgyet bejártak, de sehol nem találták a titokzatos növényt. Úgy keresték, mint valami kincset, ami nagyon el van rejtve, és egy titkos térkép segitségével lehetne csak megtalálni. 
  Egy nagyon veszélyes sziklához értek, ahol sok veszély leselkedett rájuk. Innen már csak egy néhányan mentek tovább. A pillangók és madarak felrepültek a Nagy-hegy csúcsára és ott megpillantották azt a ritka növényt, aminek a keresésére indultak. De túl gyengék voltak ahhoz, hogy gyökerestől kihúzzák. Örömmel repültek vissza a többiekhez és újságolták, hogy megtalálták.
- Megtaláltuk!- csicseregte Csicseri.
- De nem tudtuk leszedni, mert ahhoz mi gyengék vagyunk.- folytatta kissé szomorkás hangon Sugár, a kis pillangó.
- Akkor ti maradjatok itt Mackó, Lompos és én megmásszuk a sziklát és elhozzuk azt a növényt.
- Jó lesz!- egyeztek bele az állatok.
 Móki, Mackó és Lompos nekivágtak a hegycsúcsnak. Nagyon sokáig várták a többiek őket, már beesteledett, amikor a mókusok, a nyuszik, az őzikék, a madarak és a pillangók aggódni kezdtek Mókiért, Mackóért és Lomposért. Úgy döntöttek, hogy ha reggelig nem érnek vissza, akkor utánuk indulnak. 
  Megvirradt. Az állatok épp indulásra készen álltak, amikor Sugár meghozta a hírt, hogy a medvebocs, a mókuska és a kisróka már kapaszkodnak lefele a sziklafalon, kezükben a gyógynövény. Nagyon megörültek a jóhírnek. Már dél volt, amikor leértek a hegylábához, ahol a többi állat örömmel várt rájuk.
- Úgy féltünk, hogy valami bajotok történ.- mondta kissé megkönnyebülve Csicseri.
- Nagyon nehéz volt feljutni a hegycsúcsra, de a visszaút sem volt könnyebb. És amikor visszafele akartunk indulni, már besötétedett, úgy gondoltuk, jobb 
lesz, ha csak reggel indulunk vissza, nehogy valamelyikünk bajba kerüljön.
- Induljunk hazafelé.-javasolta Foltos, az őzike.
  Igy elindultak hazafelé. Nagyon megéheztek az úton, mert már minden ennivalójuk elfogyott. Csak amikor hazaértek, akkor látták, hogy elveszett Torkos, a legkisebb medvebocs. Visszaindultak, hogy megkeressék. Meg is találták az erdő szélén. Épp az egyik málnabokor tövénél ült és sírt. 
- Látod Torkos, így jár az, aki mindig a hasára gondol. Nem veszítettünk volna el, ha figyeltél volna ránk. Gyere, ne sírj már!
- Indulunk haza!!!- kiáltották el magukat az állatok. 
  Mindnyájan elindultak haza vidáman.

A két jó barát

  Nagy ünnep volt Kerek-erdő mélyén, mert két rókacsaládban ismét kicsinyek születtek. Medvéék és Farkasék is ott voltak a nagy eseménynél. Voltak akik távolabbról figyelték, de mindenki örült az új jövevényeknek. Teltek a hetek, hónapok és a rókakölykök nőni kezdtek. Már egyre több időt töltöttek az üreg körül, és ismerkedtek a szomszédokkal és a környezetükkel. 
  Mindkét rókacsaládban elevenek és életrevalók voltak a kicsinyek, de Lompos és Teni kiemelkedtek a többiek közül. Nem azért, mert többet csintalankodtak, mint a többiek, azért sem, mert szebbek vagy okosabbak lettek volna, hanem azért, mert nagyon jó barátok voltak. Amikor csak lehetett együtt töltötték el az idejüket, és soha nem veszekedtek. Nagyon szerették egymást, pedig nem voltak testvérek. Ha valamelyik szomszédnak segítségre volt szüksége, akkor ők szívesen segítettek. Ha valaki szomorú volt, igyekeztek őt felvidítani.
  Egyik nap elindultak élelmet keresni. Nem is sejtették, hogy milyen sok veszély veszi őket körül. Bár tudták, hogy a vadászok hetente kijönnek az erdőre, de azt nem is sejtették, hogy az emberek még a rókánál is ravaszabbak. 
  Amint az erdőben mentek egyszer csak Teni észrevett valamit.
  - Ó, milyen szép virágok!- mondta Teni, és rámutattott egy gyönyörű virágbokorra.
  - A mamám nagyon szereti a virágokat.- folytatta vidáman.-Gyere, szedjünk neki egy csokorral.
  - Szedjünk, biztos nagyon fog neki örülni.- egyezett bele Lompos.
  Elindultak a virágbokor irányába, de hírtelen valami szörnyű dolog történt. Teni beszorult abba a csapdába, amit a vadászok állítottak fel. Sírva könyörgött Lomposnak.
  - Kérlek szabadíts ki, ne hagyj itt, mert jönnek a vadászok és ha megtalálnak megölnek.
  - Megpróbállak, de ha nem sikerül, akkor hívok segítséget. Ne félj, nem hagyom, hogy bajod essen.- bíztatta Lompos.
  Lompos elkezdte feszíteni a csapdát, de nem tudta kiszabadítani Tenit. 
  - El kell menjek, hogy segítséget hozzak, mert egyedül nem tudlak kiszabadítani a csapdából.- mondta izgatott hangon Lompos.
  - Menj, de siess vissza, mert a vadászok már a közelben vannak.- mondta Teni könnyes szemmel.
  Lompos elment, és futott, ahogy csak bírt. Teni ott maradt. A csapda felsebezte a lábait, és vérzett is. A fájdalomtol nyöszörögni és sírni kezdett. Igyekezett azért csendben maradni, hogy a vadászkutyák észre ne vegyék. A vadászok már nagyon közel voltak hozzá, amikor megérkezett Lompos. Hozott magával segítséget. Öten jöttek összesen. Hosszas erőlködés után végre sikerült kiszabadítaniuk Tenit. Lábra sem tudott álni, annyira erőtlen volt, és a sebei is nagyon fájtak. Hazavitték Tenit, a mamája ápolgatni kezdte. Pár hét után Teni ismét tudott járni. Amikor teljesen meggyógyult, akkor Lompossal újra együtt voltak, együtt nevettek, segítettek másoknak. Élelmet kerestek, sokkal óvatosabbak voltak, mint azelőtt.
  A bajt így sem tudták kikerülni, mert egyik reggel arra ébredtek, hogy nagy füst van mindenhol. Kerek-erdőben tűz ütött ki. Az állatok menekültek, amerre csak tudtak. Estére eleredt az eső, igy eloltotta az erdőtüzet, de nagyon sok állat otthon nélkül maradt. Teni és családja is otthon nélkül maradt. El kellett költözniük a szomszédos erdőbe. Lompos nagyon szomorú lett. Bebújt az üreg legbelső zugába. Sírt, mert nem volt többet mellette a legjobb barátja. A mamája nem tudta sokáig nézni, hogy Lompos mennyire szomorkodik. Egy idő után odaült mellé, és szelídenvígasztalni kezdet gyermekét. 
  -Van, hogy azt veszítjük el, akit a legjobban szeretünk. Természetes, hogy fáj, és sírunk. De nem sírhatunk örökké utána. Meg van az ideje a sírásnak is, de kell tudjunk megvígasztalódni is. A hosszú szomorkodás beteggé tesz.Itt az ideje, hogy újra örülj, és keress más barátot magadnak. Tudom, senki nem lesz olyan, mint Teni volt, de igaz barátot találsz, ha akarod és keresed. 
  Lompos szomorúan hallgatta, de tudta, hogy a mamájának igaza van. Bármennyire fájt neki, hogy Teni távol van tőle, de tudta, hogy új barátot kell magának keressen. Összeszedte minden erejét és kiment az üregből. Egy idő után valóban talált új barátokat.
  Lompos ismét vidám lett és szívesen segített ismét másoknak. Megtanulta, hogy a sírás után mindig valami szép jön, amiért érdemes örülni.  

Cserfes, Kotnyeles és a pásztor

Eljött a tavasz. Az akolban kisbárányok ugrándoztak türelmetlenül, és arra vártak, hogy végre kimehessenek a nyájjal a legelõre. Felhõ, Gyapjas és Cserfes volt a legkíváncsibb minden bárány közül, mert õk az akol deszkái között ki-kidugták a fejüket, és nézték, hogy mikor lesz már szép zöld a fû, hogy ki tudjanak menni a legelõre. 
  Eljött az a nap, amire a kisbárányok annyira vártak. Reggel már korán megjelent a pásztor az akol ajtajában, és kezdte szólítgatni a juhokat. A kisbárányok gyorsan az anyjuk mellé szaladtak, és ugrándozva hagyták el az aklot.
  -Ez a zöld asztal mind a miénk?
  -Megehetem az összes füvet?
  -De mi lesz, ha sötét lesz?
  -Akkor is kint maradunk?
  -Mama, elmehetek Felhõhöz és Gyapjashoz? – kérdezõsködött Cserfes.
  -Jaj, nem hiába kaptad a Cserfes nevet, mert állandóan beszélsz. –mondta a mamája.
  -De miért baj az, hogy kíváncsi vagyok? – kérdezte Cserfes.
  -Nem az a baj, hanem az, hogy sokat beszélsz. Akkor is, amikor hallgatni kellene.
  Cserfes megszeppent, és sértõdötten nézett a mamájára, mert nem értette, hogy miért rossz az, ha õ szeret beszélni. Gyorsan ott is hagyta a mamáját, és odaszaladt Kotnyeleshez, aki idõsebb volt, mint õ. Elpanaszolta, hogy a mamája milyen igazságtalanul összeszidta. 
Én azt mondom, hogy beszélj csak nyugodtan, ha jólesik. – bátorította Kotnyeles, aki nagyon
szerette beleütni az orrát mások dolgába. – A mamádnak nincs igaza. Ha mindent eltûrsz, és soha nem nyitod ki a szádat, akkor bambának fognak tartani. Soha nem fogod tudni megszerezni a legfinomabb falatokat, soha nem lesz egy barátod sem. Ha nem harcolod ki magadnak soha nem leszel vezér.
  Cserfesnek tetszett Kotnyeles tanácsa. Úgy gondolta, hogy egy kos csak jobban tudja mit kell tegyen, mint a mamája. Tûrjenek a lányok. Õ nem fog. Õ majd megmutatja, hogy egy nap vezérkos lesz belõle, és akkor a mamája büszke lesz rá.
  Este, amikor a nyáj hazafelé tartott, Cserfes csak az ajtóban állt anyja mellé, hogy a pásztor lássa, hogy õ jó kisbárány. Nem szólt egy szót sem. Anyja tudta, hogy valami történt, mert kisbáránya nem szokott csendben lenni, bár most nem bánta, hogy hallgat. De egy idõ után aggódni kezdett, és rosszat sejtett.
  -Miért vagy ilyen szótlan? – kérdezte Cserfest a mamája.
  -Mostmár az is baj, ha hallgatok?
  -Nem, nem baj, csak valami rosszat sejtek.
  -Felejtsd el, mama és aludjunk. – mondta Cserfes és hátat fordított a mamájának. 
  Teltek, múltak a napok, hetek. Cserfes és Kotnyeles nagyon jó barátok lettek. Együtt nagyon sok rosszat tettek másoknak. Mindenki dolgába beleszóltak, és legtöbbször nagy bajt csináltak, ahol csak megjelentek. Az idõsebb juhokkal tiszteletlenül beszéltek. 
  Egyik nap, amikor visszatértek az akolhoz, a pásztor hiába szólongatta Cserfest és Kotnyelest, nem voltak sehol. A nyáj nagyon megíjedt. A pásztor elindult megkeresni a bárányokat. Az éjszaka elmúlt, már a nap is magasan járt az égen, amikor a pásztor megérkezett a két báránnyal. Cserfes szégyenkezve bújt az akol sarkába. Kotnyeles hiába szólongatták a többiek, mozdulatlanul és véresen feküdt a földön. 
  - Mi történhetett? - kérdezgették suttogva a juhok.
  Cserfes heteken át egy szót sem szólt senkihez, hiába kérdezgették a többiek. A pásztor is észrevette ezt a változást, és nagyon sokszor magához vette és beszélt hozzá. Sokára Cserfes ismét beszélni kezdett, elsõ útja az akolban a mamájához vezetett. Bocsánatot kért tõle, hogy engedetlen és szófogadatlan volt, és azért is, hogy olyan csúnyán viselkedett. Nem csak a mamájától, hanme a többi juhtól is bocsánatot kért, akiket megbántott. Egyik este, amikor visszatértek az akolba Cserfes beszélni kezdett arról a napról, amikor elvesztek, és a pásztor megtalálta õket. 
  - Kotnyelessel egy zsenge kukoricást fedeztünk fel a legelõtõl elég messze. Úgy gondoltuk elég bátrak vagyunk, hogy elhagyjuk a nyájat, együnk egy jót, anélkül, hogy bárki tudomást venne róla. El is mentünk, csak a baj az volt, hogy a kukoricást egy nagyon hamis kutya õrízte. Kotnyelest el is kapta és halálra sebezte. Engem a pásztor mentett meg. nagyon szégyelem, hogy igy viselkedtem, de tudom, hogy a pásztor megbocsátott nekem, és most már tudom, hogy ti is.
  Attól a naptól kezdve Cserfes megváltozott. Kedvesen beszélt a többiekkel, és tanította a kisebb bárányokat. Amit mondott az mindig helyénvaló volt. Nem kellett már a mamája megszólítsa, hogy sokat beszél. Megtanulta, hogy mindennek ideje van. Ideje van a beszédnek, de ideje van a hallgatásnak is.

Vili és Vera új otthona (A szétrombolt madárfészek)

  A hideg tél megviselte Kerek-erdő lakóit. Az állatok már nagyon várták a tavaszt. De az még nem akart megérkezni. Az állatok összebújtak odúikban, mert nagyon fáztak a hidegben. Csak Vili veréb hagyta el naponta fészkét, és berepült a közeli városba, hogy egy kis élelmet keressen magának és Verának, a feleségének. 
  Vili és Vera veréb fészke Kerek-erdő szélén volt egy magas fa sűrű ágai között. Ezt a fészket a fecske család hagyta üresen ősszel, amikor elutaztak melegebb országba. Télire Vili és Vera vette birtokba. Vili épp a városban volt élelmet keresni, amikor nagy vihar támadt. Erősen havazott és a szél is olyan erősen fújt hogy Vili veréb alig tudott visszarepülni. Már majdnem feladta a küzdelmet a hóviharral, amikor eszébe jutott, hogy Vera egyedül van. A többi állat ilyenkor még jobban meghúzódik az odújában, és senki nem segít Verának, ha bajba kerülne. Minden ereje elhagyta már, amikor megpillantotta Kerek-erdőt. 
  -Vera! Vera! – csiripelt kétségbeesetten Vili.
  -Itt vagyok! - válaszolt egy hang nagyon halkan.
  Vili csak ekkor vette észre, hogy Vera nincs a fészekben. Igen, de hol a fészek. A fészek nincs sehol. Vili rémülten nézett körbe, hogy mi lett a fészekkel. A fészket a hóvihar szétrombolta. Vera egy fának a kérge alá bújt, hogy meg ne fagyjon. 
  -Gyere te is ide gyorsan! – kiáltotta Vera. Amíg elmúlik a vihar, addig elférünk itt. 
  Így is történt. Amíg elmúlt a vihar a két kis veréb a fa kérge alatt húzódott meg. A hóvihar elmúlt. Néhány állat kimerészkedett a biztonságos házikójából. Körbenéztek, hogy mindenki épen átvészelte-e a vihart. Ekkor vették csak észre, hogy a veréb család fészke nincs sehol. Mindenki Vilit és Verát kezdte szólítgatni.
  -Vera, Vili! – kiabálta Marci mókus. 
  -Vera, Vili, hol vagytok? – szólt Szarvas.
  -Itt vagyunk a kéreg alatt. – szólalt meg Vili.
  Már majdnem megfagyott a két kis veréb. A mókusok segítettek kihúzni a kéreg alól. Befogadták az odújukba is. Még finom magvakkal is megkínálták a kis verebeket. A mókus gyerekek nagyon vidámak voltak, hogy vendégeik lettek. Már nagyon unták a hosszú, unalmas telet. Így egy kicsit megváltoztak a dolgok. Meg az ágyikójukat is szívesen átadták Vilinek és Verának. 
  Másnap az erdő lakói összegyűltek a nagy tölgyfa alatt, és arról beszélgettek, hogy a veréb családnak új otthont kell építeni. Mindenki nagyon örült az ötletnek, de legjobban a verebek, és persze a mókusgyerekek, mert ők is akartak segíteni. 
  -A fészeképítést csak akkor kezdjük el, ha már vége a télnek. Mert ilyenkor télen nem lehet ágakat gyűjteni, és fészket sem lehet építeni. – magyarázta Mókus papa a kicsinyeinek.
  - Tudjátok, mindennek meg van az ideje. – fejezte be Mókus mama. 
Az állatok csendesen visszahúzódtak a házaikba, és várták, hogy vége legyen a télnek. Vili és Vera nap, mint nap meséltek a városról a mókusoknak, akik nem győztek csodálkozni, hogy mi minden létezik az ő kedves otthonukon, Kerek-erdőn kívül.