Az új családtag

  Nagy volt a készülődés a Molnár családban. Anya mézes pogácsát sütött, és finom vacsorát főzött, apa tűzifát hordott be, hogy estére begyújtsanak a kandallóba is. A három gyermek ajándékokat csomagolt a nagyszoba közepén ülve. Mindenki izgatott volt.
- Anya, vajon milyen lesz? – kérdezte Peti.
- Vajon örülni fog az ajándéknak? – folytatta Panni.
- A mézesz szütidet, édeszanya, biztosz szejetni fogja. – jelentette ki Marci vidáman. Marci szavain az egész család jót nevetett. Ő volt a legkisebb a családban, de ő hozta a legtöbb vidámságot is a családba. 
- Biztosan nagyon fog örülni az ajándékaitoknak. – válaszolta anya.
- Mesélj nekünk róla! – kérlelte Panni az édesanyját.
- Tudjátok, édesapátokkal elhatároztuk már nagyon régen, hogy a szeretet ünnepén mindig valakit megvendégelünk, olyat, akinek nincs családja, akivel ünnepeljen. Emlékeztek, hogy tavaly Ilonka néni töltötte velünk a karácsonyt. Most úgy gondoltuk, hogy egy árva gyermeket fogadunk be, és vele együtt ünnepeljük a karácsonyt. Remélem, hogy nagyon jól fogja érezni magát közöttünk. Hogy jól érezze magát, ahhoz nem elég az ajándék, és a mézes süti, kell a szeretetünk is. 
  A gyermekek vidáman bólogattak és megígérték, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik. 
- Aludhat a szobámban. – mondta Panni.
- Ihat a Micimackósz bögrémből. – ugrándozott Marci.
- Én, olvasok majd neki a Gyermekbibliámból. – ígérte Peti.
- Köszönöm, gyermekek! De tudnotok kell, hogy nem csak apa és én örülünk annak, hogy ti így várjátok őt, hanem Isten a legboldogabb. Most menjetek és rakjátok el a játékokat és az ajándékokat, mert apa már elindult az állomásra, hogy várja a mi kedves vendégünket.
  Közben a finom vacsora is elkészült, anya megterítette az asztalt, a gyermekek is segítettek. Mikor minden kész volt mindhárman az ablakhoz mentek és kíváncsian várták apa és a vendég érkezését. Egyszer csak megállt az autó a ház előtt. 
  - Megérkeztek! – szaladtak a konyhába a gyermekek és mondták anyának a jó hírt. Anya, Peti, Panni és Marci mozdulatlanul állt a nappaliban, amikor apa kézen fogva egy kislánnyal belépett az ajtón.
  - Ő Jozefina. – Mutatta be apa a 6 év körüli félénk kislányt. Félénk volt. Alig mert beljebb lépni és megszólalni. De hamar megbarátkozott a kedves családdal. Vacsora után Panni kézen fogta Jozefinát és megmutatta neki a szobáját, a játékait. Peti és Marci sem akart kimaradni ebből, így gyorsan a két lány nyomába szegődtek. 
  Egy hét volt még karácsonyig. Minden nap, amit együtt töltöttek nagyon szép volt. Egyik este Peti, Panni és Marci arról beszéltek, hogy mennyire fog nekik Jozefina hiányozni, ha elmegy.
 - De mi lesz vele? Ő is biztos szomorú lesz nélkülünk. Az árvaházban nincs családja, nincsenek testvérei, szülei és bibliai történeteket sem fog hallani, pedig mennyire szereti őket. – mondta szomorúan Peti. 
 - Megkérhetnénk apát és anyát, hogy ne vigyék vissza Jozefinát az árvaházba, hogy engedjék meg, hogy nálunk lakjon, ne csak karácsonykor, hanem minden nap. – folytatta Panni.
  Elhatározták, hogy beszélnek szüleikkel. Jozefina már aludt. A három testvér pedig lábujjhegyen leosont a nappaliba. Apa és anya épp imádkozott. A gyermekek a lépcsőkorláthoz lapulva csendben várták, amíg szüleik befejezik az imádkozást. Mikor befejezték a szülők az imádkozást, a gyermekek odamentek hozzájuk és elmondták mindazt, ami a szívükben volt. 
- Még mielőtt Jozefina idejött volna, mi már szerettük volna őt örökbe fogadni. De nem akartuk ezt eldönteni nélkületek. Örülünk, hogy ti is megszerettétek őt. Az ünnepek után vissza kell még menjen az árvaházba, de csak egy rövid időre. Utána pedig visszajön hozzánk, de már nem úgy, mint vendég, hanem, mint családtag, mint a testvéretek, mint a gyermekünk.
  Aznap este mind az öten együtt imádkoztak. Boldogan mentek lefeküdni azzal az elhatározással, hogy másnap reggel Jozefinának is elmondják a jó hírt. Csodálatos napok következtek együtt, és örömük még nagyobb volt, mikor arra gondoltak, hogy hamarosan Jozefina is családtag lesz.

A csere

 Álmosan ébredt a nap ezen az őszi reggelen. Sugarai színesre festették a faleveleket. Az erdő szélén kis üregéből a mezei egérke bújt elő. Egy harmatcseppel megmosta arcát és hunyorogva nézett szét a határon. Ekkor eszébe jutott egyik távoli rokona a városi egér. 
  - Megyek meglátogatom. – gondolta magában a mezei egér. De nem mehetek üres kézzel. Valamilyen ajándékot vinnem kell neki.
  El is indult, hogy magvakat szedegessen. Már rég learatták a búzát és a többi gabonát. Nagyon sokat keresgélt, amíg megtelt a tarisznyája. Elindult a város felé. Nagyon sok veszély elől kellett elbújnia, amíg a városba ért. Sok keresgélés után végre meglelte rokonát. 
  - Olyan rég láttalak! Gyere be! – mondta a városi egér.
  - Milyen szép lakásod van.- dicsérte meg a mezei egér. Kényelemben és biztonságban élsz. Hoztam neked ajándékot is. – az asztalra tette a mezei egér tarisznyáját, amiben a sok gabonamag volt. Felénk nem lehet könnyű az élet. Ti kenyeret esztek, sajtot és egyébb finomságot. Mi meg a magvakat rágcsáljuk egész évben. Bárcsak cserélhetnék veled – sóhajtott a mezei egér. 
  - Nem hidd, hogy minden olyan szép itt. Nem bánom, cseréljünk. Én elmegyek a te otthonodba, te pedig itt maradhatsz. Már régóta vágyom egy kis nyugalomra, itt a városban ez lehetetlen. De majd a mezőn pihenek egy nagyot, úgy sem voltam már rég vakáción.
  Másnap a városi egér összecsomagolt és elbúcsúzott rokonától. 
  - Érezd magad otthon a lakásomban, és adok neked egy jó tanácsot: óvakodj a macskától! 
  - Te pedig óvakodj a madaraktól! – mondta a mezei egér, és becsukta rokona után az ajtót. 
  A mezei egér kényelembe helyezte magát. Egész nap csak lustálkodott és evett. Ezalatt a házi egér is kiért az erdő széli mezőre, ahol a mezei egér ürege volt. Hol az őszi napon sütkérezett, hol pedig egy-egy a mezőn maradt kalászból szedegette a magvakat.
  - Ez ám az élet! – mondta nevetve a városi egér. Sehol egy macska, sehol egy undok patkány szomszéd. Ha ezt tudom, már hamarabb ide jöttem volna.
  Ezalatt a mezei egér minden finomságot megevett. Már nagyon korgott a gyomra és gondolta, hogy megy és szerez magának valami ennivalót. Elő is bújt a lyukból, de ki sem ért a konyhába, amikor embert látott. Úgy megíjedt, hogy azt sem tudta hogy rohanjon vissza a lyukba. Megvárta, amíg az emberek elalusznak. Akkor újra előmerészkedett. Már a konyhában volt és egy finom kenyérdarabot rágcsált, amikor valami fényest látott maga mellett. És az a fényes valami egyenesen felé tartott.
  - Ez a macska! – döbbent rá a mezei egér. Azt sem tudta, hogy meneküljön el előle. Már majdnem megfogta a macska, amikor visszaért a lyukba. És így ment ez napról-napra. 
  - Ha nem eszem valami, akkor éhen halok, de ha ennivaló után megyek, megesz a macska. Meg fogok így halni! – sírt keservesen a mezei egér. Hazamegyek, én nem tudok itt élni.
  De a városi egérnek sem volt ám olyan jó dolga, mint ahogy azt elképzelte. Egyik éjjel elhagyta az üreget, mert unatkozott nagyon. Gondolta, meglátogatja valamelyik mezei egér szomszédot. Már épp a szomszéd üregénél volt, amikor szárnysuhogást hallott és azt vette észre, hogy a mező egyre távolabb van tőle. Éles fájdalmat érzett a hátában. Akkor döbbent rá, hogy egy bagoly elkapta őt, és épp repül vele valahova. 
  - Segítség! – kiáltotta keservesen a városi egér. De hiába, mert senki nem hallotta őt. Hírtelen zuhanni kezdett. A bagoly véletlenül elejtette. Ő pedig egy szénakazal tetejére esett. Bebújt a kazalba, hogy a bagoly észre ne vegye. Reggelig ott maradt. Amint virradni kezdett elindult a mezei egér háza felé. De alíg bírta vonszolni magát, úgy megsebesült. Mire a mezei egér üregéhez ért már esteledett. A mezei egér is haza ért már. 
  - Mi történt veled, rokon? – kérdezte a mezei egér.
  - Jaj, ne is kérdezd. Épp hogy túléltem. 
Elmesélték egymásnak mindazt, ami velük történt azóta, hogy otthont cseréltek. A városi egér még a mezei egérnél maradt egy ideig, amíg teljesen meggyógyult. 
  - Valamit megtanultam – mondta a városi egér.
  - Mit? – kérdezte a mezei egér. 
  - Mindenütt jó, de legjobb otthon. És azt is megtanultam, hogy elégedjek meg azzal, amim van.
Elbúcsúzott a két egér. Néha-néha meglátoggatták egymást, de otthont többet nem cseréltek.

A megetetett nyulak

Lili boldogan hintázott a kiskertben. Már alíg várta a nyarat, a vakációt, hogy a nagyszüleihez mehessen. Amint megérkezett a nagyszülőkhöz, az első útja az állatokhoz vezetett.
  - Milyen szépek a bárányok, a kis nyuszik és a kiscicák is milyen nagyok már.- ujságolta boldogan Lili nagyapának.
  - Olyan rég nem voltál már itt, hogy azóta megnőttek.
  Lili minden nap talált valami újat a nagyszülőknél. Örült, hogy reggelente tovább alhatott, nem kellett korán kellnie és oviba menni. Nagymama a kedvenc ételeit készítette el, nagyapával megetették az állatokat minden nap és nagyokat sétáltak a közeli tóhoz. Néha még pecázni is elment nagyapával. Amíg nagyapa halat fogott, addig Lili virágot szedett nagymamának. Nem mindig volt ilyen békés és nyugodt Lili és a nagyszülők kapcsolata. Lili eleven kislány volt. Az óvodában azt tanulta, hogy a nyulak szeretik a káposzta levelet. Egyik nap Lili kiengedte a nyulakat a ketrecből a kiskertbe. A nyulak összerágták a káposztafejeket. Amikor nagymama ezt meglátta, nagyon megharagudott Lilire.
  - Tönkretették a nyulak a káposztát, és ettől a sok káposztától meg is fognak betegedni.- mondta nagymama mérgesen és közben a hangját is felemelte. – Rossz vagy, ezért megbüntetlek. Nem etetheted többet az állatokat, amíg itt leszel, és holnapig ki sem jöhetsz a házból. Megértetted?
  Lili csak rázta a fejét, de szólni nem tudott, mert könnyeit törölte a szemeiből. Nagyapa megpróbálta elmagyarázni, hogy miért em jó az, amit tette, de hiába. Lili csak sírt és egyre azt mondogatta, hogy haza akar menni. Pár nap múlva értejöttek a szülei és hazavitték. Bár szerették volna, ha Lili megértette volna, hogy nagymamának igaza volt, de a kislány nem akart többet ott maradni. 
  Teltek a hete, Lili szüleivel elment nyaralni. El is felejtette a nagyszülőknél történteket, csak akkor ráncolta mérgesen össze a homlokát, amikor nagymamáról beszéltek neki. 
  - Nem megyek oda többet. Nem szeret engem. – jelentette ki haragosan Lili. És hiába próbáltak vele beszélni erről, tudomást sem vett róla. 
  Többször is beszéltek a nagyszülőkkel telefonon, de amikor nagymama Lilivel szeretett volna beszélni, csak makacsul megrázta a fejét. Nagymamának fájt kis unokája viselkedése, de így is szerette Lili, és tudta azt, hogy a rosszaság után meg kellett büntetnie. 
  A nyárnak lassa vége lett. A szülők már arról beszéltek, hogy Lilinek nemsokára ismét oviba kell mennie. Már hiányoztak neki az óvodás társai. Egyik nap csöngött a telefon. Apa vette fel. Miután letette a telefonkagylót anyával beszéltek valamit, és mindketten nagyon megijedtek. Lili érezte, hogy valami baj történt. Nem tudta, hogy kiről van szó, de kicsi szíve megérezte, hogy valami rossz dolog történt. Apa és anya el kellett menjen, őt pedig a szomszéd nénihez vitték. 
  Lili sírva fakadt, amikor meghallotta, hogy a szomszédok a nyagymamáról beszélnek és úgy emlegetik, hogy „szegény”. Biztos a nagymamával történt valami, és neki nem mondtak semmit. Látni akarta ő is a nagymamát.
  Amikor a szülei végre hazaértek, Lili ezt kérdezte:
  - Mi történt a nagyival? Szeretnék a nagyihoz menni. 
  - Most nem mehetsz hozzá. – mondta apa szomorú hangon. A nagyi kórházban van. Nagyon beteg. 
Aznap este Lili lefekvés előtt letérdelt az ágya mellé és a nagyiért imádkozott. Édesanyja épp akkor lépett a szobába, mikor a kislány befejezte az imádságot.
  - Azt kértem Istentől, hogy gyógyuljon meg.- mondta halk hangon Lili. És megígértem, hogy többet nem engedem a nyuszikat a kertbe káposztát enni. Szeretném látni a nagyit, és meg akarom mondani, hogy sajnálom, hogy rosszat tettem, és azt is...és azt is...hogy szeretem.- fejezte be Lili a mondanivalóját, miközben könnyei folytak végik kicsi arcocskáján.
  Néhány nap mulva nagymama jobban lett, így Lilit is ebvitték hozzá a kórházba. Nagy volt az öröm, amikor a kislány nagymamája nyakába borult, és elmondta bocsánatkérő szavait.
  - Nagyon szeretlek nagymama, és alíg várom, hogy megint nálatok legyek. – mondta Lili és egy csokor mezei virágot nyújtott át nagyinak egy hatalmas puszival együtt.

Márton apó segítsége

 Élt egyszer egy szép kis városban egy favágó legény. Ahogy teltek az évek egyre inkább úgy gondolta, hogy kellene már egy feleséget keressen magának. Sok keresés után talált is egy kedves, szorgalmas és szép lányt, akivel hamarosan össze is házasodott. Egy szép kicsi házban éltek boldogan.
  Nemsokára megszületett az első gyermekük, egy kisfiú. Olyan boldogok voltak együtt. Az édesapa mindennap elment az erdőre és vágta a fát. Az édesanya pedig otthon maradt, végezte a munkáját, és közben sok történetet mesélt a kisfiának, aki napról napra szebb és erősebb lett.
  A kisfiúcska már vígan tipegett az asztal körül, le-le rántva ezt azt az asztalról. Édesanyja türelmesen elmagyarázta neki, hogy mit szabad és mit nem. Nagyon boldogok voltak, mert hamarosan újabb gyermek született a családba, ezúttal egy kislány. Ő vidámságot hozott a családba.
  Élt a szomszédban egy öregember, akit az utcabeli gyerekek Márton apónak hívtak. Márton apó nagyon szerette a gyermekeket, és a gyermekek is szerették őt. Amint eljött a tavasz a gyermekek ott játszadoztak Márton apó udvarán. 
  A favágó családjába újabb gyermek született. Egy kisfiú, olyan volt a haja, mint a búzatábla, a szeme kék, mint a nyári égbolt. A két nagyobbik gyermek nagyon örült a kistestvérnek. Vigyáztak rá, óvták mindentől. Amikor nagyobbacska lett valami furcsa dologra lettek figyelmesek. A szőke fiúcska nem tudott megtanulni járni. Nemsokára kiderült, hogy soha sem fog tudni járni, mert béna. Attól kezdve a kicsi kerekes székében üldögélt. Abban vitték át a testvérei Márton apó udvarára. Nézte amint a gyermekek tavasszal fára másznak, és szedik az értett piros cseresznyéket.
  - De jó lenne, ha én is fára mászhatnék!- sóhajtott néha-néha csendesen. Márton apó meghallotta és megsajnálta a fiúcskát. Szeretett volna segíteni neki, de nem tudta mit tegyen. 
  - Szeretném a segítségedet kérni – mondta Márton apó a fiúcskának. 
  - Én segítsek? De hát még járni sem tudok. Nem tudok fára mászni, hogy segítsek cseresznyét szedni. 
  - Másban van szükségem a segítségedre. Én már megöregedtem. Már nem látok olyan jól, mint régen. Szeretném, ha néha segítenél nekem vásárolni. Te látnál helyettem, én meg tolnám a kocsidat. 
  - Nagyon szívesen! – örvendezett a fiúcska. Ezzel Márton apó csendesen beballagott a házba. Nemsokára ismét feltűnt az ajtóban és valamit hozott a kezében. Egy nagyon régi, kopott fedelű könyv volt. 
  - Milyen könyv ez, Márton apó?
  - Ez a világ legszebb könyve. Csodálatos dolgok vannak bele írva. Egy emberről szól, aki nagyon szerette az embereket. Csodákat tett. A vakoknak visszaadta a látását, a bénákat meggyógyította. 
  - Ez mese?
  - Nem mese, ez igaz történet. Mindennap elmondok valamit erről az emberről neked. Amikor már te is fogsz tudni olvasni, akkor te olvasol majd nekem belőle. 
  Attól a naptól kezdve a fiúcska és Márton apó elválaszthatatlan barátok lettek. Segítettek egymásnak, amiben csak tudtak. Eljött az ősz, és a fiúcska iskolába ment, de iskola után, miután otthon is segített, átment Márton apóhoz. Már ő olvasott a könyvből Márton apónak, arról a csodálatos emberről, aki meggyógyította a betegeket. Azt is megértette, bár soha nem fog tudni járni, de ugyanolyan ember lehet mint mások. Segíteni ő így is tud másokon. És az, hogy máson segíthet örömet szerez neki, mert tudja, hogy valakinek nagy szüksége van rá. És az a csodálatos ember Márton apó könyvéből nagyon szereti őt.

János és a pék

Egyszer régen egy faluban élt egy fiatal fiú, akit Jánosnak hívtak. János egy kicsi kis házban élt, ami ugyan nagyon szerény volt, de igen barátságos. János háza előtt tavasztól őszig virágok nyíltak és illatoztak. A kis kertben zöldséget termesztett. Ezeket hordta a piacra eladni, nem sok pénzt keresett ezzel, de mindig volt ennivalója. Télen viszont sokat éhezett és fázott, mert nem volt mit a piacra vigyen eladni, ilyenkor virágok nem nyíltak, mindent hó borított. 
  Élt ebben a faluban egy pék, akit János nagyon szeretett és a barátjának tartott. A péknek évről évre több és több pénze lett. János mindennap a piacra menet bement a pékhez, és vitt neki egy csokor virágot, meg friss zöldséget. A pék megköszönte, és mindig mondogatta a feleségének, hogy milyen jó barátja János, mert soha nem feledkezik meg róla. 
  Télen János nem tudott virágot és zöldséget vinni a péknek. Ilyenkor a pék a meleg kandalló mellett ülve és finom süteményeket eszegetve mondogatta feleségének, hogy vajon mi lehet Jánossal. 
  - Már hetek óta nem láttam Jánost – mondta a pék a feleségének - amikor nem jár a piacra, el is felejti, hogy a barátja vagyok. De jobb is így, mint hogy mindennap ide jönne, hogy ennivalót kapjon. 
  Ezalatt János már az utolsó marék aszalt szilváját ette meg. Tűzifája sem volt már. Alig várta, hogy kitavaszodjon, mert éhezett és fázott a tél miatt. Az egyik tél különösen hosszú és hideg volt. Úgy gondolta elmegy barátjához, hogy kérjen egy kenyeret és egy kosár fát tavaszig és akkor lesz pénze és kifizeti neki. El is indult a pékhez. 
- Jó napot kívánok! – köszönt kedvesen János.
  - Szervusz János! Téged mi szél hozott erre? – kérdezte gyanakodva a pék. 
  - Elfogyott minden ennivalóm, amit télire eltettem, és már egy hete az utolsó darab fámat is eltüzeltem már. Szeretnék egy kenyeret és egy kosár fát venni, de fizetni csak tavasszal tudok, amikor már viszem a virágaimat a piacra eladni.
  - Hát nagy dolgot kérsz tőlem – vakarta meg a fejét a pék. – De mivel barátok vagyunk, talán egy darab kenyér akad itt neked, fát sajnos nem tudok adni, mert nem tudom meddig tart a tél, és a gyermekeimre is kell gondoljak. 
  Ezzel a konyhába sietett és egy darab száraz kenyeret vett a kezébe, de még azt is sajnálta, mert a disznók moslékjába akarták tenni. Vett egy kést és kettőbe vágta a száraz kenyérdarabot, és az egyik darabot, a nagyobbikat otthagyta, a kisebbiket pedig Jánosnak adta. 
  - Na, itt egy darab kenyér neked. De ne felejts tavasszal friss zöldséget hozni érte. 
  - Köszönöm, biztos nem feledkezem meg róla. – ígérte meg János.
  Egy pár napig elég lesz ez a kenyér, gondolta János, miközben hazafelé ballagott. Otthon a hideg szoba fogadta. Amint beesteledett egyre hidegebb lett a szobában. Kiment az udvarra, hogy még egyszer megnézze, hogy nem akad-e valami tűzifa. Hiába keresett, nem talált egy darabot sem. Ekkor megakadt a szeme a kicsi szekerén, amivel a virágokat és a zöldségeket hordta a piacra. De ha azt eltüzeli, akkor mivel jár majd tavasztól a piacra, töprengett János. Még néhány napig bírta a hideget, de megbetegedett. A falu orvosa megvizsgálta, megsajnálta és adott neki gyógyszert. 
  - Melegben kell lenned, János – mondta az orvos, mert különben meg is halhatsz. 
  János szomorú szívvel ballagott haza és majdnem sírt, amikor arra gondolt, hogy a kis szekerét mégis csak el kell tüzelje. Épp a pék háza előtt ment el, amikor eszébe jutott, hogy megpróbálhatna újból fát kérni, de arra gondolt, hogy megint visszautasítaná, így továbbment. Hazaértve kicsi szekerét feldarabolta és lassanként el is tüzelte. 
  Jó sok idő után eljött a tavasz. János még mindig gyenge volt a sok fázás és éhezés miatt, de amint elolvadt a hó és megszáradt a föld, elkezdett virágokat és zöldségeket ültetni. Amint nőni kezdetek a növényei elindult velük a piacra. Kicsi szekere már nem volt meg, ezért kevesebb árulnivalót tudott magával vinni. Első útja a pékhez vezetett.
  - Jó reggelt kívánok!- köszönt János.
  - Jó reggelt barátom!- válaszolta a pék.- Már azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam, pedig ilyen jó barátot, mint én nem találsz sehol, aki kisegítsen téged, amikor nincs mit egyél.
  - Dehogy feledkeztem meg, csak most nőttel meg a virágok és a zöldségek. Így az első utam ide vezetett. Köszönöm a darab kenyeret.
  - Szívesen, fiam! De holnap is gyere erre, mert tudod, a barátod vagyok.
János ezzel hazament, hogy az otthon maradt kevés kis zöldségeit a piacra vigye. Másnap ismét a piacra menet megállt a pék háza előtt, aki már a kapuban várt rá. 
  - Hoztam friss virágot.
  - De néhány fej salátát se sajnálj a barátodtól, aki kisegített téged a télen, amikor nem volt mit egyél.
 Igaza van, gondolta János és a legszebb salátafejeket barátjának adta. Így ment ez minden nap. Egyik nap a pék megkérte Jánost, hogy segítsen neki a malomból elhozni a lisztet. És attól a naptól kezdve minden nap hordta János a lisztet a malomból a péknek. Nem sok ideje maradt a virágaira és a zöldségeire, mert estére, mire hazaért, nagyon fáradt volt. 
  Egyik éjjel arra ébredt János, hogy valaki dörömböl az ajtaján. Amikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy a barátja, a pék az. 
  - Segíts rajtam János! A nagyobbik fiam belázasodott. A mi orvosunk elutazott, így a szomszéd falu orvosához kellene menned, hogy jöjjön hamar a fiamhoz. Segítened kell, mert barátok vagyunk, én is kisegítettelek, amikor nem volt mit egyél.
  - Segítek! – mondta János. De szükségem van egy lámpára, mert nagyon sötét van. 
  - Azt nem tudok adni, mert csak ez az egy lámpám van, és haza kell mennem valahogy ebben a sötétben. – válaszolta a pék.
  János elindult. Nagyon sötét volt. Nemsokára az eső is elkezdett esni. János ruhája teljesen átázott, a sötétben botorkált és nagyokat esett, de ment tovább. Útközben egy szakadék mellett kellett elmennie. Nagyon kapaszkodott, de az út az eső miatt nagyon csúszós volt. János megcsúszott és a szakadékba zuhant.
  Pár nap múlva találták meg meghalva. Temetésén a pék az első sorban állt, és mindenkinek mondogatta:
  - A legjobb barátja voltam. A télen még kenyeret is adtam neki, amikor nem volt mit egyen.

A királyfi barátja

A hegyi patak partján, egy nagy kövön szomorúan üldögélt a királyfi. Egy kismadár szállt a vállára és megkérdezte tőle:
- Miért szomorkodsz királyfi?
- Mert nincs egy barátom sem, akivel játszhatok.
- De hiszen az erdő minden állat a barátod.
- Igen! Igen! – ugrándoztak a mókusok, nyulak körülötte.
- Tudom, és örülök is nektek, de nekem egy ember-barátra lenne szükségem.
- Ó, ebben mi nem tudunk neked segíteni! – válaszolta kissé kedvetlenül a kismadár.
  A királyfi még üldögélt egy keveset a patakparti kövön, majd elindult a palota felé, ahol élt. Unottan rugdosta a patak partján heverő köveket.
- Áu! – kiáltott valaki, amire a királyfi felemelte a fejét. Egy rongyos öltözetű, halászó cigánygyerek állt vele szembe, akit épp az egyik kővel megrúgott. 
- Bocsáss meg, nem vettem észre, hogy itt vagy. – mondta szégyenkezve a királyfi.
- Á, kutya bajom! – válaszolta széles mosollyal a halászó fiúcska.
- Mit csinálsz te itt? – érdeklődött kíváncsian a királyfi.
- Halászok. Nagyon szeretek halászni, és ha fogok halat, akkor ennivalóm is van. 
  - Ha nem fogsz halat, nincs mit enned? – csodálkozott a királyfi. Nálunk otthon nagyon sok ennivaló van. Még soha nem éheztem. Gyere velem, légy a barátom.
 Nem kellett a rongyos cigánygyereket sokat kérlelni, összeszedte botját, és üres tarisznyáját, és gyors léptekkel követte a királyfit.
  - Nagyon rég szerettem volna, egy barátot, akivel együtt játszhatok a palota udvarán.
  - Huh! Ez igazán szép palota. – mondta a cigánygyermek, amint belépett a palota udvarára. Körbenézett és sokáig tátva maradt a szája a csodálkozástól.
  A szolgák, amint meglátták a rongyos öltözetű gyereket a királyfival, nagyon megijedtek, és összedugták fejüket, és suttogni kezdtek.
  - Gyorsan tegyünk el minden értékes dolgot, mert ez az éhenkórász minden értékes dolgot el fog lopni a palotából. – suttogták egymás között a szolgák, és utálattal néztek a kis cigánygyerekre.
  A király és a királyné kissé furcsállták gyermekük új barátját, de nem szóltak egy rossz szót sem, mert örültek, hogy fiúk nem szomorú már, hanem örömmel vezeti végig a palotán az új barátját.
  Attól a naptól kezdve a cigánygyermek hivatalos volt minden nap a palotába, ott evett és játszott a királyfival. Egy nap a király a trónterembe hivatta minden szolgáját, mindenkit, aki a palotában tartózkodott, fiát is és a cigánygyermeket is. 
  - Eltűnt a 200 éves arany zsebórám, ami generációkon át apáról fiúra szállt. Rémület, ugyanakkor suttogás tört ki mindenfelől. Egyszer csak előlépett az egyik szolga, aki néhány éve már a király szolgálatában állt, és ezt mondta.
  - Amíg ez a gyerek nem járt a palotába, addig semmi sem tűnt el. – újával a cigánygyerekre mutatott. 
  - Bizonyítsd be! – kiáltotta királyfi, és könny szökött a szemébe.
  - így van! – mondta a király. – Ha valóban ő a tolvaj, akkor büntetés vár rá, és a palotába sem jöhet többé. 
  A cigánygyermek nem ellenkezett a királlyal, és megengedte, hogy tarisznyáját megnézzék. Nagy zűrzavar támadt, amikor a gyermek felfordított tarisznyájából kiesett a király aranyórája.
  - Nem én loptam el! – kiáltotta a gyermek, de hiába, mert erre már senki nem figyelt, őt pedig két katona megragadta és már vitte is ki a palotából.
  - Én hiszek neki, mert a barátom. – mondta a sírástól elhalkult hangon a királyfi, de őrá sem figyel már senki.
  A palotában volt egy öreg kertész, aki gyermekkora óta itt élt a palotában, és gondozta a palota kertjét. Ő hallotta azt is, amit a cigánygyermek mondott és azt is, amit a királyfi. Szíve összeszorult a fájdalomtól és egy könnycsepp gördült le ráncos arcán. 
  A királyfi ismét szomorúan járkált a palota udvarán, nem igazán volt kedve játszani. Látta ezt az öreg kertész és megesett a szíve rajta. 
  - Ne búsulj gyermekem! – a királyfi felkapta a fejét, amikor megérezte az öreg kertész kérges kezét a vállán, és meghallotta meleg szeretetteljes hangját. 
  - Ő nem tolvaj. Bár sok rosszat meséltek itt a palotában a cigányokról, de ő nem volt olyan, ő a barátom volt, és tudom, hogy ő is a barátjának tartott.
  - Tudom, hogy nem ő lopta el az órát. – válaszolta csendesen az öreg kertész.
- Honnan tudod? – ugrott talpra a királyfi.
  - Mert láttam, amikor a szolgák bele tették a tarisznyájába, amíg ti hintáztatok az akácosban.
  - És ezt miért nem mondtad, amikor megtalálták a tarisznyájában, miért hallgattál? – kiabálta dühösen a királyfi.
  - Mert senki nem hitt volna nekem.
  - Menjünk apámhoz! - és a királyfi kézen fogta az öreg kertészt és mentek a király elé. 
A király először nem akarta elhinni, amit a kertész mond, de tudta, hogy ez az öregember mindig hűséges volt hozzá, és nagyon sokszor segített neki, amikor az élete veszélyben forgott. 
  - Hiszek neked! – mondta a király, és újra maga elé hivatta palotában lévő embereket. 
  - Ki tette bele a cigánygyermek tarisznyájába az órámat? Bár én tudom erre a választ, de szeretném, ha bevallaná a tettes.
  Csend lett, senki nem vállalta magára a bűntettet. A király ismét felszólította a tettest, hogy álljon elő, de senki nem jelentkezett. Ekkor a király kinyújtotta a kezét azok felé, akik elkövették ezt a szégyenteljes dolgot. 
  - Vigyétek őket és zárjátok börtönbe. Jó dolguk volt a palotában, mégsem becsülték meg. Ártatlanul lopással vádoltak valakit, csak azért, mert szegény és cigány. De tudjátok meg, hogy nem teszek különbséget szegény és gazdag között, cigány és más nemzetiségű között, király vagy szolga között. Előttem valaki vagy becsületes, vagy gonosz ember. Hozzátok vissza azt a gyermeket.
  Attól a naptól kezdve a királyfi ismét együtt evett és játszott a cigánygyermekkel.