Fürge öröme

   - Meddig kell még ebben az üvegdobozban élnem? – siránkozott Fürge a halacska.

Már hosszú idő óta ilyen szomorúan teltek a napjai, azóta, hogy egy nyári napon elvitték a családjától.

   - Ó, az a borzalmas nap! – gondolta vissza Fürge. - Azóta senkivel sem beszélhettem, egyedül vagyok ebben az üvegdobozban.

   Fürge egy gyönyörű tóban élt, ami Kerek-erdőben volt. A tó partján egy kicsi ház állt, ahol a halász élt feleségével. Sok pisztráng és mindenféle más hal élt még abban a tóban, még kagylók is bujkáltak itt-ott az iszapban. Fürge legjobban a napfényt szerette. Vidáman játszadozott barátaival a vízben és azon versenyeztek, hogy ki kapja el hamarabb a vízben fürdő napsugarakat. Minden szép és jó volt. De egy nyári nap emberek érkeztek a tóhoz. Először csak csónakáztak. Fürge és barátai jó mókának találták, hogy versenyt úsznak a vizen úszkáló csónakkal. De a mókából tragédia lett. A csónakázó emberek bementek a vízbe, úsztak, fürödtek és pancsoltak. Teljesen felzavarták a tó tiszta vizét. Nagyon sok hal elpusztult akkor. Fürge és családja úgy menekült meg, hogy elbújtak a nádasba, ahol nem volt annyira zavaros a víz. A halász nagyon mérges lett a fürdőzőkre. Ő, csak a csónakázást engedte meg. Tudta, hogy a fürdőzés a halaknak az életükbe kerülhet. Elmentek az emberek. Jó sokára a víz is letisztult. Fürge és családja is előmerészkedtek a nádasból.

  Nemsokára a halász kifogta hálóval a megmaradt halakat és eladta őket. Ekkor került el Fürge a családjától. Őt nem a piacra vitték, hanem egy állatkereskedő vitte el. Betette egy akváriumba. Hosszú hónapok teltek el azóta, és Fürge nem látta többet a napot, családja és barátai után a napfény hiányzott neki a legjobban.

  Így szomorkodott napról-napra. Nem érezte, hogy valaki is szeretné, az sem volt, akit ő szeressen, és akihez odabújhasson. Ilyenkor nagyon hiányzott neki a családja.

    - Itt élek magam ebben a dobozban. –siránkozott tovább, amikor valami történt, egy kisfiú az apukájával lépett be a boltba, ahol Fürgét is árulták a többi állattal együtt.

    - Jaj, hova visznek? – kiáltotta kétségbeesetten Fürge. De olyan picike hal volt, hogy senki sem hallotta a kiabálását.

Becsukta a szemét is, hogy ne is lássa, hogy mi történik vele. Nagy sokára az egyik szeme sarkából kikukucskált.

    - Jaaaaaaaaaaaaaaaaaj! – ijedt meg, és hirtelen elkezdett hátraúszni, de olyan gyorsan, ahogy csak bírt, akkor állt meg, amikor hatalmasat koppant az akvárium falához. Egy kisfiú nézegette őt csodálkozva az akváriumon kívül. Fürge ilyen közelről még soha sem látott embert, és azt sem hogy valaki akkora szemekkel nézzen rá.

   Lassan megszerette a kisfiút, aki minden nap sokat volt vele. A kisfiú látta rajta, hogy néha milyen magányosan úszkál az akvárium egyik sarkában.

   Közeledett a karácsony. A kisfiú az édesapjától egy aranyhalat kapott ajándékba. Fürge nem akart hinni a szemének.

   -„Potty!” – pottyant bele az aranyhalacska az akváriumba.

   - Szia! Aranka vagyok! – mondta az aranyhalacska.

   - Szia! Én meg Fürge! – és olyan szépen nézett rá, mint még soha senkire, még pislogott is neki kettőt-hármat.

   Nemsokára Teki a teknősbéka is az akvárium lakója lett. Nagyon jó barátok lettek hárman, és nagyon szerették egymást, persze a kisfiút is, aki mindenféle finomságokkal kényeztette őket.

   Fürge soha többet nem volt bánatos.

 

Az éhség nagy úr

- Ssssss! – suttogta a szél, miközben kapkodta a színes faleveleket a fáról. De nem csak a szél sürgött-forgott a fák körül, hanem Kerek-erdő lakói is szorgosan dolgoztak. Újra eljött az ősz, és az állatok élelmet gyűjtögettek maguknak télire.
- La-la-la-la! – dudorászott Nelli nyuszi, miközben gyűjtögetett ezt-azt kosarába.
- Hm! Nyam-nyam! – hallatszott egy másik hang kisé arrébb. Hovi nyuszi rágcsálta a finomabbnál-finomabb gyökereket. A kosara üres volt, nem tett bele semmit. De a pocakja már tele volt. Le is ült egy fa tövébe, mert már az evésbe is belefáradt.
-Hm! Nyam-nyam! – mondta újra és simogatta hatalmas pocakját. El is aludt.
Eközben Nelli nyuszi összetalálkozott Bori borzzal.
- Mutasd, mit találtál! – viháncolt Nelli. És már próbálgatták is egyik virágot a másik után, egyik levelet a másik után. Mert bizony az ő kosarukban sem sok ennivaló volt, hanem mindenféle virág, levél, dísz, amivel magukat díszítették.
Jó barátnők voltak ők ketten, de nem is törődtek mással, csak magukkal és azzal, hogy minél szebbek és díszesebbek legyenek. Lenézték a többieket, akiknek nem volt olyan szép ruhájuk és masnijuk, mint nekik. Egy idő után nagyon büszkék és beképzeltek lettek mind a ketten. Hovi nyuszi, pedig olyan falánk volt, hogy Nyuszi mama be kellett zárja a kamra ajtaját, ahol az ennivaló volt, mert Hovi képes volt mindent felfalni, utána két napig nagyon beteg volt.
Nyuszi mamának volt elég baja a két csemetéjével, az egyik csak magával foglalkozott, a másik meg csak a hasával.
- Mi lesz ezekből a gyerekekből?- kérdezte kétségbeesve nyuszi mama nyuszi papától. Hiába fegyelmezték őket a szülők, újra és újra ugyanazt tették a kis nyuszik.
Ezen az őszi napon sem történt másképp. Reggel nyuszi mama kosarat adott mindkét gyermekének, hogy szedjék tele mindenféle finomsággal, amit a mezőn találnak. Hovi a kosár helyett inkább a pocakját rakta tele. Nelli észre sem vette, hogy már késő délutánra jár az idő. Barátnőjével, Bori borzzal vidáman ugrándoztak a mezőn. Cini mókus és a többiek megbújtak a bokrok mögött és úgy nézték Nellit és Borit. Szerettek volna olyanok lenni, mint ők.
Nyuszi mama mérges volt nagyon Hovira és Nellire, amiért egész nap nem gyűjtöttek semmi ennivalót.
- Képesek voltatok egész nap csak magatokra gondolni? Arra nem gondoltatok, hogy mi lesz veletek a télen? Nyuszi papával elhatároztuk, hogy ezután aszerint kaptok ennivalót és ruhákat, amennyit segítetek nekünk. – jelentette be szigorúan nyuszi mama.
Hovi aznap este korgó gyomorral feküdt le, Nelli pedig duzzogott amiatt, amit nyuszi mama mondott. Másnap reggel nagy zajra ébredt Kerek-erdő minden lakosa.
- Itt vannak az emberek! - kiabálták a madarak.
- Még ha csak az emberek lennének, de az erdő felett hatalmas szőrny-madarak repülnek és szórnak valamit az erdőnkre. – rikácsolta Szarka.
Kerek-erdő minden lakója Tölgyikéhez gyülekezett. Megérkezett Uhu bagoly is. Minden állat elcsendesedett, mert várták, hogy megtudják, milyen hírekkel érkezett a bölcs bagoly.
- Kerek-erdő lakói! Nagy baj van! Sok ember van az erdőben. Hallottam, amikor reggel beszélgettek az erdő szélén. Azt mondják, hogy nagyon elszaporodtak a rovarok, és azokat jöttek elpusztítani.
- Ó, elpusztítják a finom ennivalóinkat! – siránkoztak a madarak.
- Igazat beszéltek! – mondta Uhu. Még mielőtt a tél eljönne éhezni fogunk. De a legnagyobb baj az, hogy télire sem tudunk gyűjteni többet, mert mérgezettek lesznek a növények, a fák és a fák termései is.
Az állatok nagyon elkeseredtek, különösen azok, akik nem gyűjtöttek elég ennivalót télire. Hovi korgó pocakjára tette kicsi tappancsát, majd ezt motyogta:
-Bárcsak szót fogadtam volna, és a kosárba is gyűjtöttem volna ennivalót.
Nelli és Bori nem szólt egy szót sem, csak szomorúan egymásra néztek. Mindenki gyorsan hazament, mert az emberek a permetezéssel elérkeztek Tölgyikéhez is. A fák prüszköltek, és ágaikat rázták. Napok teltek el, amíg az állatok ki sem mehettek az otthonukból. Nyuszi mama mindenkinek kikészítette a napi ennivalót. Hovi lassan már megszokta pocakjának morgását, és nem sírt, mint az első napokban. Nelli, sem biggyesztett masnit a füleire, mert nem mehetett ki, így senki nem láthatta, hogy feldíszítette magát. Elhatározta, ha túlélik a telet, akkor elajándékozza a masnikat, virágokat, és még a ruhácskáiból is odaad.
Pár hét múlva nagy csoda történt, elkezdett esni az eső. Egy hétig esett. Lemosta a fákról, a növényekről mindazt, amit az emberek rápermetezte. Igaz, hogy a finom férgek nagy része elpusztult, de nem bánták már az állatok sem. Amint elállt az eső, minden állat szorgalmasan hozzálátott, hogy a megmaradt terméseket begyűjtsék télire, még mielőtt megérkezik a hideg. Hovi sem volt már olyan falánk, mint azelőtt. A mókus, nyuszi, róka és borz lányok pedig dudorászva gyűjtögettek, és mindegyiken ott díszelgett, amit Nellitől kapott.

Bagoly Bé titokzatos esete

Beesteledett. Minden állat aludni tért. A madarak is hazarepültek a fészkeikre. Csak Bagoly Bé nem volt álmos. Ő mindig naplementekor ébredt fel. Így volt ez most is. Kicsit rosszabb kedvű volt, mint máskor. Huhu bagoly volt a legjobb barátja. Most vele is összeveszett. 
  - Soha többet nem beszélek vele! – mérgelődött magában Bagoly Bé. 
  Elindult ennivalót keresni. De úgy belefeledkezett a mérgelődésbe, és a gondolataiba, hogy csak akkor vette észre a fát maga előtt, amikor nagy puffanással nekirepült. 
  - Hogy ennek a fának is épp ide kellett nőnie! – kiabálta mérgesen Bagoly Bé, amint a földről próbálkozott ismét felrepülni. Nagy nehezen sikerült is neki, de érezte, hogy az egyik szárnya nagyon fáj, és persze a feje is a fával való összetalálkozás miatt. 
  Barátja, Huhu, nem tudta, hogy mi történhetett vele, ami miatt ilyen rosszkedvű. Mindenki úgy ismerte Bagoly Bét, mint az erdő legszelídebb madarát. Ő volt az, aki kibékítette a veszekedő állatokat. Amint felkelt a nap Huhu erőt vett fáradságán, és összehívott néhány madarat. Arról kérdezte őket, hogy tudjak-e, hogy mi történhetett Bagoly Bével, ami miatt ilyen rosszkedvű és ideges. De senki nem tudott semmit. Teltek a napok és az éjszakák, és Bagoly Bé egyre gorombább volt mindenkivel. Egyik nap a szomszéd fán a kismadarak olyan vidáman hancúroztak, hogy felkeltették őt, ezért odarepült és az egyik kismadarat jól megcibálta. Szegénykének alig marad valami a frissen kinőtt tollából. Nem is csiripeltek attól kezdve a környéken a kismadarak. 
  A fiókák félni kezdtek tőle, a felnőttek kétségbeesetten próbálták megtudni, hogy mi miatt változott így meg. Huhu napról-napra szomorúbb lett barátja miatt. Egyik reggel Bagoly Bé nem jött haza. 
  - Segítsetek! – kiabálta Huhu a többieknek, amint észrevette, hogy barátja nem került elő. Keservesen sírt, de hiába próbálták vigasztalni a többiek. Akkor hagyat abba a sírást, amikor a madarak elhatározták, hogy megkeresik Bagoly Bét, és utána járnak annak is, hogy mi történhetett vele. 
  Elindultak a madarak, hogy megkeressék Bagoly Bét. Reggeltől estig, keresték. A többi bagoly naplemente után is folytatta a keresést. De hiába. Keresték egy héten át, de nem találták. Huhu megsiratta barátját, mert biztos volt benne, hogy soha többet nem látja már. Abbahagyták a keresést. 
  Egy hét múlva az állatok arra lettek figyelmesek, hogy a szarka nagyon kiabál a tölgyfa tetején.
  - Gyertek gyorsan! Gyorsan! Nézzétek, ki jön!
  - Ez Bagoly Bé! – huhogta örömmel Huhu.
  Bagoly Bé volt. De alig ismertek rá. Nagyon rosszul nézett ki. Az utolsó szárnycsapásokat alig bírta megtenni már. Mielőtt leszállt volna, ájultan zuhant a földre. Akkor vették észre, hogy a szárnyain egy galambfiókát hozott. Neki semmi baja sem volt, csak nagyon megrémült. A fiókát a galambdúcba fogadták, Bagoly Bét meg Huhu ápolta hűségesen. Pár nap múlva már lábra is tudott állni, de repülni nem.
  - Hol jártál? Mi történt veled? És ki ez a galambfióka? – kérdezősködött Huhu.
  - Nagyon fájdalmas történed, de elmondom neked! Akkor kezdődött, mielőtt még összevesztem volna veled. Amint estefelé az erdőszélén repülte ennivalót keresve, egy sast láttam, amint egy vadgalambfészket figyel. De nem voltam elég bátor, hogy figyelmeztessem őket, hogy veszélyben vannak. A galamb amint meglátta a sas, megpróbálta fiókáit elrejteni, de késő volt. A sas nagy sebességgel repült a fészek felé. A galamb, hogy megmentse a fiókáit, kirepült a fészekből. És őt kapta el a sas. – mondta csendesen Bagoly Bé.
  - Mi történt utána? – kérdezősködött tovább Huhu.
  - Megmenthettem volna az egész családot, de nem voltam elég bátor. Arra gondoltam, hogy mi lesz, ha a sas engem kap el. Gyáva voltam és csak magamra tudtam gondolni. Így repültem haza. Magamra haragudtam, nem rád. Bocsáss meg nekem!
  - Nem haragszom rád, akkor sem haragudtam! Te a barátom vagy. Nagyon sokat kerestünk, és aggódtunk érted.
  - Otthagytam az árva fiókákat. De nem tudtam nyugodtan aludni, folyton arra gondoltam, mi van, ha a sas visszamegy. Másnap este visszamentem a fészekhez, és egész éjjel vigyáztam rájuk. Nappal hazajöttem. De amikor újra visszamentem, a fészket üresen találtam. Később találtam rá erre a fiókára, rémülten húzódott meg a lombok között. Mielőtt a sas lecsapott volna a fészekre, ő még ki tudott repülni. Ott maradtam vele. A sas újra visszajött, nem menekültem el. Megvédtem a fiókát, megtépett, de életben maradtam, és hazahoztam, mert itt biztonságban lehet a fióka. 
  - Örülök, hogy hazajöttél! A fiókára is vigyázunk! – ígérte Huhu, és úgy nézett barátjára, mint egy igazi hősre.
  Bagoly Bé meggyógyult. Újra olyan lett, mint régen, szelíd és békés. A madarak felnéztek rá. S ha valakik veszekedtek, szelíden intette és kibékítette őket.  

A hűséges Bundás

 - Miau! Láttátok már az új házikedvencet? – kérdezte Bandi cica Akác-birtok lakosaitól egyik reggel.
  - Nem, még nem láttuk, de már hallottuk a hangját. Folyton ugat. Éjjel nem lehet tőle aludni. – mondta Kotkoda asszonyság, és kiscsibéit maga köré gyűjtötte.
  - Engem már megkergetett. Miau! – siránkozott Julcsi cica.
  - Pszt! Csendbe legyetek, mert épp az istálló felé tart. –csitította Göndörke az állatokat.
  - Vau! Vau! Vau! Sziasztok! Tudjátok, hogy ki vagyok? Tomi vagyok. Tudjátok, engem a gazdi nagyon szeret, sokat játszik velem. Szüksége van rám, nem úgy, mint arra az öreg kutyára. Hogy is hívják? – kérdezte nevetve Tomi és ugrándozva kiszaladt az istállóból. 
  Az állatok elszomorodtak. Ők nagyon szerették Bundást, az öreg kutyát, ahogy Tomi nevezte. Nagyon hűséges állat volt. A gazdának soha nem volt panasza, mert a birtokot mindig nagyon jól őrizte, és az állatokhoz is nagyon barátságos volt. Régebben, míg fiatalabb volt ő is játékos volt, de megöregedett. Fáradt volt a játékhoz, ezért a gazda egy új kutyát hozott a birtokra, ha fia kedvében járjon. El is kényeztette Tomit, és folyton azt mondogatta neki, hogy ő sokkal okosabb, szebb és vidámabb, mint a vén Bundás. 
  Bundás néha szomorúan hallgatta ezeket a szavakat a tornácon ülve. Mégsem haragudott meg kisgazdájára. Szerette őt nagyon, és néha-néha odamerészkedett hozzá, és a lábaira tette a fejét, de a kisfiú ilyenkor durván ellökte magától. Bundás napról-napra kezdte magát haszontalannak érezni. A nap legnagyobb részét az istállóban töltötte az állatok társaságába, akik még szerették őt. A birtok udvarára csak éjjel merészkedett ki, mert úgy érezte, hogy kötelessége, hogy megvédje a birtokot.
  Tomi egy napot sem hagyott ki, hogy be ne menjen az istállóba, hogy elmondja az állatoknak, hogy ő milyen fontos kiskutya.
  - Engem a gazdám már ne is tudna nélkülözni. A kisgazdám pedig mit is tenne, ha én nem lennék, ki játszana vele? – dicsekedett Tomi.
  - Egy nap te is megöregszel. – mondta csendesen Szürke, a szamár. 
  Az állatok attól a naptól kezdve nem törődtek Tomi fecsegésével. 
  Egyik éjjel valami furcsa dolog történt. Az állatok nyugtalankodni kezdtek, mert rosszat sejtettek. De a legnyugtalanabb Bundás volt. Hamarosan bebizonyosodott, hogy okuk volt a nyugtalanságra, mert egy tolvaj jött éjjel Akác-birtokra. Tomi is hamar észrevette a tolvajt. Elkezdett hangosan ugatni, meghallotta ezt a tolvaj is, ezért egy botot vett és azzal ráütött a kiskutyára, aki elszédült az ütéstől. Bundás mikor ezt meglátta az istállóba szaladt, h figyelmeztesse az állatokat a veszélyre. Ezután Bundás odalopakodott a tolvajhoz és lábszáron harapta. A tolvaj a hírtelen ért támadástól és az erős harapástól megijedt és el akart szaladni, de Bundás minden erejét összeszedte, és nem engedte ki a szájából a tolvaj lábát. Ezalatt Tomi is magához tért. A nagy zajra Bandi és Julcsi cica is megébredtek, és izgatottan szaladtak a fa tetejére és onnan kiáltottak le Tominak.
  - Most kiabálj, te szájhős! Ugass, ahogy csak bírsz! –bíztatták a cicák Tomit.
  - Vau! Vau! Vau! – ugatott Tomi egyre hangosabban, és a bejárati ajtóra ugrált. 
Megébredt a gazda is erre a zajra, mert nem csak Tomi ugatott, hanem a tyúkok, rucák, libák, bárányok, lovak mind rákezdtek a kiabálásra. A gazda kirohant az udvarra a puskájával és megtalálta a menekülni képtelen tolvajt az udvaron a kerítés mellett. Át is adta a tolvajt a gazda a rendőrségnek. 
  Attól az éjszakától kezdve Bundás megbecsült állat lett Akác-birtokon. Tomi nem csúfolkodott többet vele, hanem figyelte az öreg kutyát és igyekezett tanulni tőle. A gazda minden nap valami finomsággal lepte meg Bundást. Iskola után a gazda fia elsőként Bundást simogatta meg és csak utána ment Tomi kutyussal játszani.
  - Ugye milyen jó egy tapasztalt, hűséges kutya a birtokon, így mi is biztonságban lehetünk! – mondta Julcsi cica dorombolva és odadörgölődött Bandi cicához.

Türelem tavaszt terem

  Nem akart a tavasz megérkezni. Pedig az állatok Kerek-erdőben, már nagyon várták. Mimi és Móli, a kismókusok az odú ablakában üldögéltek naphosszat, várták, hogy végre eljöjjön a tavasz. Mimi és Móli sokat veszekedtek egymással és bosszantották Mókus-mamát. 
  - Valami hasznosat kellene tegyetek,és akkor nem lennétek olyan türelmetlenek. 
  - De mi már úgy várjuk a tavaszt! Soha nem jön már el. – szomorkodott Mimi.
  - Úgy szeretném látni már a kirügyezett fákat, hallani a madárcsicsergést. – ujjongott Móli.
Mókus-mama sokat mesélt kismókusainak a tavaszról. Ez volt az első telük, az előző tavasszal születtek. De akkor olyan kicsik voltak, hogy nem emlékeztek a tavaszra. 
  - Itthon olyan unalmas. 
  - Csak az ablakon bámulhatunk kifele. Ez olyan unalmas! – panaszkodott Móli.
  - Segítsetek nekem takarítani, ételt készíteni, akkor nem fog unalmasan telni a nap, és addig sem vitatkoztok egymással. Egy szép reggel csak azt veszitek észre, hogy megérkezett a tavasz. – bíztatta Mókus-mama csintalan kicsinyeit.
  Mókus-mama nem is foglalkozott többet a kismókusok nyafogásával, elment a dolgára. De a két kismókust nem nyugtatta meg anyjuk bíztatása, ők most azonnal akarták a tavaszt. 
  - Ha nem akar jönni a tavasz, akkor sem fogok itt bent ülni. Holnap kiszököm az odúból és megnézem, hogy mi hír az erdőben. 
 - Ezt nem teheted meg, ha a mama és a papa megtudják, akkor nagyon mérgesek lesznek rád. – mondta Mimi.
 - Észre sem fogják venni, hacsak te nem fogsz árulkodni. De azt úgy sem mered megtenni, mert akkor megcibálom a lompos farkincádat. – mondta fenyegetően Móli. 
  Mimi haragosan otthagyta testvérét, közben arra gondolt, hogy majd elárulja szüleinek és akkor ő lesz a jó és testvére a rossz, szófogadatlan. Másnap reggeli után, amikor Mókus-mama a konyhában végezte a dolgát, Móli kiszökött az odúból. Ráfihoz, a kis rókához ment egyenesen, őt is elcsalta magával az erdő közepére. Kint hideg, csípős szél fújt, bár a hó már rég elolvadt. Az eső is elkezdett esni. Móli és Ráfi bebarangolták az erdőt, csak akkor indultak hazafelé, amikor meghallották a kutyák ugatását a közelben. Ráfi nagyon megijedt a kutyáktól, Móli hol a földön szaladt barátja mellett, hol a fa ágain ugrálva sietett hazafelé.
  Hazaértek. Mókus-mama hamar észrevette, hogy Móli nincs sehol, Mimit kezdték faggatni, mire ő elmondta, hogy kiszökött az odúból. Így Mókus-papa a keresésére indult, amikor eleredt az eső. Móli hamarabb hazaért, mint a papája. Nemsokára Mókus-papa is megérkezett. Szigorú volt a tekintete. Móli tudta, hogy a büntetést nem kerülheti el. Engedetlensége miatt aznap kikapott a mogyorófa vesszővel. Az esőben Móli nagyon megfázott, és másnap betegen feküdt az ágyban. 
  - Bárcsak itthon maradtál volna – mondta elkeseredve Mimi a testvérének. – Nem kaptál volna ki és most beteg sem lennél. 
 Móli nem szólt egy szót sem. Könnyek csorogtak végig az arcán, és elfordult, hogy testvére ne lássa, hogy sír. Mókus-mama és Mimi hűségesen ápolták Mólit, de napról-napra betegebb lett. Gyenge volt ő ahhoz, hogy egy olyan hideg esős napot az odún kívül töltsön. Nem gyógyult meg. Móli a tavaszt már nem láthatta meg.
  Tavasz érkezéséig Mimi mindennap piciny orrát az ablakhoz szorította, és közben sírt. Már nem volt türelmetlen, és az sem volt kivel vitatkozzon. Mindennap segített Mókus-mamának, így az idő hamarabb telt. 
  Eljött a tavasz. Miminek két kistestvére született. Nagyon szerette őket, de gyakran gondolt Mólira, és ilyenkor nagyon bánta azt, hogy olyan sokat vitatkoztak. Ahogy nőttek a kismókusok Mimi tanította őket, hogy éljenek békességben, szeressék egymást, és hogy ne legyenek türelmetlenek, hanem tegyenek hasznos dolgokat, amivel másoknak is örömet szereznek.

A segítőkész méhek

  - Kip-kop! Kip-kop! Kip-kop!
  - Ki az? Ki kopog ilyen türelmetlenül? – repült a kaptár ajtajához Albi.
  - Én! Én! – kiáltotta egy hang a kaptár ajtónál.
  - Gyere be! – mondta Albi és kinyitotta a kaptár ajtaját. 
  A kaptár előtt Pöttöm repkedett izgatottan. Berepült, amint kinyílt az ajtó. Kicsit el volt fáradva, ezért Albi megvárta, amíg Pöttöm megpihent egy kicsit, majd ezt kérdezte tőle:
  - Mi történt? Mondd el, hogy miért vagy ilyen izgatott?
  - Ó, ma reggel, amit felkeltem nagy zűrzavar volt mindenhol. Te még nem is hallottad? A királynő ma reggel bejelentette, hogy minden dolgozóméh holnap reggel legyen Tölgyikénél.  
  - Valami baj történt? Mert a királynő nem szokott csak úgy mindenkit magához hívatni.
  - Holnap az Akác-birtokra kell mennünk, segíteni az ottani méheknek, mert nagy vihar van készülőben. Ha nem segítünk nekik, nem fogják tudni begyűjteni az akác virágját. Ha nem segítünk, nagy bajban lesznek.
  - Köszönöm Pöttöm, hogy szóltál. Holnap reggel én is ott leszek Tölgyikénél, és megyek a többiekkel Akác-birtokra. 
  Pöttöm elköszönt és otthagyta barátnőjét. Nemsokára Zümi is hazaérkezett. Ő Albinak a testvére volt. 
  - Hallottad, hogy a királynő reggel mindenkit vár Tölgyikénél? – kérdezte Albi.
  - Igen. Tudom. – válaszolta Zümi morcosan.
  - Te is jössz, ugye?
  - Nem, én nem megyek. Nekem is van épp elég dolgom. Nekünk sem segít senki a munkában. 
  Albi nem mondott semmit Züminek, mert tudta, hogy testvérét nem tudja rábeszélni arra, hogy másokon segítsen. Szorgalmas méh volt Zümi, de mindig csak a saját dolgával volt elfoglalva, másokon nem segített.
  Másnap reggel mindenki korán kelt. Albi készülődött, hogy Akác-birtokra megy. Zümi is készülődött, hogy elvégezze aznapi munkáját. Egy szót sem szólt Albihoz. A méhek, amint összegyűltek a tölgyfánál, el is indultak Akác-birtokra. Zümi távolról figyelte és így mérgelődött magában:
  - Ha majd hozzánk is elér a vihar, és nekünk sem lesz elég mézünk összegyűjtve, akkor majd meglátjuk, mit tesznek. Én gyűjtök magamnak. Ez az én dolgom, hogy magamról és a családomról gondoskodjak. – ezekkel a gondolatokkal elrepült virágport gyűjteni.
  Akác-birtok méhei örömmel fogadták Kerek-erdőből érkezett barátaikat. Hamar hozzá is láttak az akácvirág-por gyűjtéséhez. Mindenki elégedett és vidám volt. Zümmögésük messze elhallatszott. Lassan beesteledett. Akác-birtok méhkirálynője megköszönte Kerek-erdő méheinek a segítségét. 
  - Sok virágpor maradt még begyűjtetlenül. De a mai segítségetek nagyon jó volt nekünk. Ha nem lettetek volna ilyen jók hozzánk, akkor sok méh közülünk éhen halt volna, mert még két nap és a vihar itt lesz. Köszönjük!
  - Holnap is örömmel jövünk nektek segíteni. – mondta boldogan Kerek-erdő méhkirálynője.
  Elköszöntek a méhek egymástól. Albi és Pöttöm elfáradva de mégis vidáman repültek haza. Albi amint berepült a kaptár ajtaján, látta Zümi morcos arcát. Próbált érdeklődni, hogy hogyan telt a napja, de Zümi csak mogorván válaszolt.
  - Dolgoztam. Senki másnak nem fontos, hogy nekünk nem lesz elég virágporunk. A más dolga fontosabb. Felelőtlen a királynő.
  - Ó, Zümi, ne mondd ezt! Tudod, hogy ez nem igaz. Nekünk van tartalékunk. A mi mézünket nem gyűjtik be az emberek, így bőségesen jut ennivaló mindenkinek. 
  - Épp ez az. Az emberek csak elveszik azt, amit a méhek fáradságos munkával összegyűjtenek. 
  - A méhek jószívűek. – mondta szomorú hangon Albi, mert látta, hogy bármit mond Züminek, semmivel sem tudja meggyőzni. – Holnap újra Akác-birtokra megyünk, ha akarsz velünk jöhetsz te is. – mondta Albi és elment aludni.
  - Még csak az kellene! – dúlt-fúlt Zümi.
  Megvirradt. A méhek újra a tölgyfánál gyülekeztek. Elindultak újra Akác-birtokra. Zümi pedig szomorúan és magányosan indult virágport gyűjteni. Repült virágról-virágra egyre kedvetlenebbül. Egyszer csak azt vetet észre, hogy szárnyait nem tudja mozgatni. Kétségbeesetten nézett körül és látta, hogy beakadt egy pókhálóba. Figyelmetlen volt és nem vette észre, hogy két ág között pókháló volt. Ő pedig belerepült és most már hiába próbált kiszabadulni, nem tudott. Szerencséje volt, hogy a pók nem volt a háló közelében, így reménykedett, hogy valahogy kiszabadul. De egyre fáradtabb lett a próbálkozástól. És a nap is már lemenőben volt. 
  - Ha nem lettem volna olyan mogorva és önző, akkor most én is Akác-birtokon lennék, és nem kerültem volna bajba. De már késő. Senki sem vesz észre engem. A pók hazajön és akkor nekem végem. – gondolta Zümi és két könnycsepp gördült le arcán. 
  A méhek hazaértek Kerek-erdőbe. Albi hiába kereste Zümit, nem lelte sehol. Elrepült a királynőhöz.
  - Zümivel valami baj történt, mert nincs otthon. Ő soha nem jár későn haza. És ma még virágport sem gyűjtött, mert minden ugyanúgy van, ahogy reggel volt. És ő nem szokott lustálkodni. Mindig szorgalmas méh volt. Tudom, hogy másokkal nem sokat törődik, de a saját dolgát mindig jól elvégezte. Kérlek, segíts őt megtalálnom!
  A királynő összehívta a méheket, és Zümi keresésére indultak. Közben a pók hazaérkezett és elégedetten közeledett Zümi felé, hogy meg van a vacsorája. Züminek már nem sok ereje maradt, egyet kiáltott még, bár úgy gondolta, hogy hiába, mert senki nem hallja őt. És épp akkor repült arra egy méh-sereg, Zümit keresték. Meghallották kiáltását. Amikor meglátták, hogy Zümi a pók vacsorája lesz, ha nem segítenek rajta. Sokat harcoltak a pókkal, mire Zümit kiszabadították. Hazavitték.
  - Miért kerestetek és segítettetek rajtam, hisz én soha senkin nem segítettem. – kérdezte Zümi.
  - Mi szeretünk téged, közénk tartozol, és fontos vagy nekünk. – mondta a királynő. 
  Attól a naptól kezdve Zümi megváltozott. Amint megerősödött, akinek csak tudott szívesen és örömmel segített.