A szőlőtő

Gyorsan jött a nyár, de lassan akart eltávozni. Mikor már mindenki azt gondolta Kerek-erdőben, hogy itt az ősz, meglepte őket még egy forró nap.

Rőtt Róka örült ennek a legjobban, mert így féltve őrzött szőlője finom édesre érhetett. Volt a kertjében néhány tő szőlő, ezt még a dédnagyapja hagyta rá. Ez volt a legféltettebb kincse. Télen is körbetekerte ruhákkal, hogy megóvja a nagy fagyoktól. Tavasszal megmetszette, kapálgatta, és öntözte, és alig várta, hogy megjelenjenek az apró fürtök a szőlőtőn. Ettől kezdve még inkább vigyázott rájuk. ősszel leszüretelte a finom szőlőfürtöket, amiből finom szőlőlevet készített. Télen volt mit kortyolgasson a hideg napokon. Így ment ez évről-évre. Mindenki, aki arra járt, megcsodálta a különlegesen szép szőlőtőkéket, s rajta a kívánatos fürtöket.

- Ó, bárcsak ehetnék róla pár szem szőlőt! – mondta Tapsi Nyuszi, amint a kerítésen át bekukucskált a kertbe és megpillantotta a csodás fürtöket.

- Kérjünk tőle egy fürtöt. – mondta Bori Borz.

- Gondolod, hogy adna? – kérdezte Tapsi.

- Megpróbálhatjuk. – bíztatta Tapsit és magát is Bori Borz.

Ahogy így tanakodtak a kerítés mellett, meglátták a kiskertben Rőtt Rókát, s odaszóltak neki.

- Milyen szépek ezek a szőlők. – kezdte hízelgő hangon Bori Borz.

- Biztosan nagyon finomak is. – folytatta Tapsi.

A Rőtt Róka már jül ismerte ezt az észjárást, és rögtön meg is kérdezte tőlük.

- Mit szeretnétek, gyerekek?

- Hát, mi nagyon szeretnénk megkóstolni a finom szőlőt. – mondta határozottan Tapsi.

- Ej, hát tudtam én, hogy ezen jár az eszetek. De még nincs itt a szüret ideje. Jól meg kell érniük, és még akkor sem igen jutna belőle, mert kevés van, és ebből finom szőlőlevet készítek télire. Jobb lesz, ha elmentek dolgotokra. – mondta Rőtt Róka, és felemelt mancsával az út felé mutatott.

A két kis állat szomorúan somfordált el, s közben arról motyogtak maguk között, hogy milyen fösvény ez a Rőtt Róka.

Pár nap múlva hatalmas vihar kerekedett. Reggel még hét-ágra sütött a nap, s délre olyan sötét viharfelhők gyűltek az égre, hogy az állatok el is bújtak. Erős szél rángatta, cibálta a fák ágait, egy-egy kisebb bokrot ki is tépett a helyéből. Dörgött és villámlott. Rőtt Róka a kis háza ablakából leste, hogy a vihar hogyan tépi szét a féltve őrzött szőlőit. Nagy könnycseppek gördültek le az arcán, és arra gondolt, hogy hiába volt minden fáradozása. Már azt is bánta, hogy sajnált a kicsiknek adni a szőlőből.

Elállt a vihar, minden elcsendesedett. A vihar tornádóként söpört végig Kerek-erdőn. Rőtt Róka is kimerészkedett a házából, egyenesen a kiskertbe ment. Sírva rogyott térdeire az elpusztult szőlőtőkék mellé. Se levél, se szőlőfürt, de még egy kicsi venyige sem maradt rajta. Könnyes szemmel a földből kiálló szőlőtöveket nézte.

Teltek a napok, hetek, és az ősz még tartogatott pár meleg napot. Egy melegebb nap délutánján Rőtt Róka amint kilépett a házból, tekintete ismét a földből kiálló szőlőtőkre esett. Valami különlegeset látott, mintha egy pici hajtás lenne az egyik szőlőtőn. Közelebb ment, hogy jobban megnézze, amikor Uhu bácsi köszörülte meg a torkát, jelezve, hogy ott van a kerítésen, és szólni szeretne.

- A szőlőtő a vihart is kibírja. Lehet, hogy az idei termés odaveszett, de a szőlőtő újra kihajt. A vesszők a szőlőtőn, kihajtanak, élnek, gyümölcsöt hoznak, majd lemetszik őket, és jönnek helyettük újabb szőlővesszők. Mi is ilyenek vagyunk, megszületünk, élünk, s majd jönnek utánunk mások. De a szőlőtő ugyanaz, nem változik, a viharokat is kiállja. Ilyen a mi Nagy Királyunk. Ő soha nem változik. Nélküle mi sem élhetnénk, és gyümölcseink sem lennének, mint például a szeretet és jóság. – miután befejezte Uhu bácsi a mondanivalóját, elrepült.

Rőtt Róka szívében valami megváltozott. Ez a vihar nagy leckét tanított neki. Akárhányszor a szőlőtövekre nézett, eszébe jutott a Nagy Király, és elhatározta, hogy a következő termés minden szőlőfürtjét másoknak adja.