Kis Patás és az ellenség

  Hideg tél volt. Kerek-erdőben mindent vastag hó borított. Az állatok talpa alatt ropogott a fagyos hó. A legjobban az állatcsemeték örültek a télnek. Reggelente meleg öltöztek, és úgy gyűltek össze vidáman a tisztáson. Egy helyen, a patak szélén, még az ősszel a hódok gátat építettek, így egy kicsi tavacskát készítettek. Jó móka volt ott játszani. Most, hogy a tavacska befagyott, még inkább jobb volt ott játszani. Ott tolongta az állatok a befagyott tó partján, és kiszámolták, hogy ki az, aki elsőként rálép a tóra. 
  Marcsi Mókus számolta:
  - Ecc, pecc, kimehetsz, 
Holnapután bejöhetsz!
Cérnára, cinegére,
Ugorj cica az egérre, fuss! 
 A vidámság csak fokozódott, amikor megjelent Ráfi Róka. Száguldva érkezett a dombtetőről. A szánkót nem tudta időben lefékezni, és nekicsapódott az egyik fának. Mindenki hahotázni kezdett. De nem tartott sokáig a nagy hahotázás, mert a fa ágairól az ütközés miatt a sok hó az állatok nyakába hullt. Ezen csak Kis Patás nevetett, az őzgida, aki távolabbról nézte az eseményeket. A hóból itt-ott kikandikált egy-egy fülecske, farkinca, lábacska. Ez a látvány nagyon vicces volt, és ezen nevetett Kis Patás. Az állatok lassan kimásztak a hó alól, és végül ők is jót nevettek magukon. 
  Így teletek a hideg téli napok Kerek-erdőben. Az állatok nem unatkoztak, mert mindig találtak valami jó elfoglaltságot, amin szórakozni is lehetett. A jégen való csúszkálás volt a kedvencük. Ebben a nyuszikák voltak a legjobbak, mert tappancsaik olyanok voltak, mint egy-egy sítalp. Ügyesen siklottak, mindenki csak csodálta és irigyelte is őket. Kis Patás volt mindközül a legfélénkebb. A jégre csak egyszer merészkedett rá, és akkor összeakadtak kicsi patácskái, és nagyot esett a jégen. Megütötte magát, így elment minden kedve a további próbálkozástól. Csak messzebbről figyelte a többieket. A pataktól is nagyon félt, mert tavasszal, mikor megszületett ivás közben megcsúszott és a vízbe esett. De volt még valami, amitől Kis Patás rettegett. A többiek későig ottmaradtak játszani, de ő hamar hazasietett. Mivel télen hamar sötétedett, Kis Patás még sötétedés előtt hazaért mindig, mert RETTEGETT a sötétségtől. 
  - Mama! Nagyon félek! – bújt édesanyjához Kis Patás.
  - Én még ilyen félős őzgidát sosem láttam! – mondta szelíd hangon Őz Mama. 
  - Rettenetes! Miért kell besötétedjen? Miért nincs mindig nappal? – kérdezte anyukájától Kis Patás. 
  Őz mama máskor türelmesen elhallgatta gyermeke nyafogását, és próbálta bátorítani. De most úgy látta, hogy kicsinye elég okos már ahhoz, hogy elbeszélgessen vele erről.
  - Gyermekem! Mindennek rendje és ideje van. És minden úgy van jól, ahogy meg van teremtve. Ha nem lenne hasznos az éjszaka számunkra, akkor a Teremtő nem teremtett volna éjszakát. Éjszaka pihenni kell. Ha nagyobb leszel jobban meg fogod érteni, hogy a nappal a munkáé, az éjszaka, pedig az alvásé. Emlékszel, amikor a Nagy Hegyre mentünk fel? Mennyire elfáradtál útközben.
  - Igen, mama, emlékszem!
  - Látod, kicsim, ha fáradságot legjobban éjszaka lehet kipihenni.
  - De én úgy félek, ha besötétedik. Félek az erdőben, hogy valaki rámtámad.
  - Pedig a sötétség a barátunk, mert jól el tudunk menekülni az ellenség elől. De azért a legjobb, ha itthon vagy mire besötétedik. 
  - Mama, te olyan bátor vagy! Te sosem félsz?
  - De igen, kicsim, én is szoktam félni. De le kell győzni!
  - De hogy győzzem le, mikor nem is látom, és szarvacskáim sincsenek, hogy megküzdjek vele!?
  - Ha-ha-ha! – kacagott egy nagyot Őz mama! – A félelmet nem látjuk, mert a félelem a szívünkben van. Az egyetlen fegyver a félelem ellen, ha arra gondolunk, aki mindig vigyáz ránk. 
  - Ki vigyáz ránk mindig, mama?
  Őz Mama nem szólt egy szót sem csak felnézett az égre. Kis Patás megértette, és tudta, hogy kire gondol az édesanyja, hiszen olyan sokszor mesélt már az egész világ Uráról, aki mindent megteremtett, és aki mindig figyel és vigyáz ránk.
  - Mi a világosságot szeretjük, és ez így jó! – folytatta Őz Mama.
  - A sötétség arra, jó, hogy harcoljunk a félelemmel. – jelentette ki bátran Kis Patás. 
  Őz Mama mosolygott gyermekén, és még annyit mondott.
  - A víztől sem kell félni. Igaz, hogy bele lehet esni a vízbe, de ha nem lenne víz, akkor szomjaznánk. 
  - Igazad van, mama! – mondta szégyenkezve Kis Patás. A többiek is csúfolták már azért, hogy egyedül nem mert a patakra menni inni. – Ez is olyan félelem, amit le kell győzi! –gondolta magában Kis Patás.
  - Aludj, kicsim! – cirógatta meg Őz Mama kicsinye fejecskéjét, és egy puszit nyomot a homlokára.
  - Jó éjt, mama!
  Kint hideg volt és sötét, de bent jó meleg és biztonság. Az állatok aludtak, csak itt-ott hallatszott egy-egy huhogás, mert a baglyok ilyenkor keltek fel. Másnap reggel Kis Patás hamar felébredt. Megreggelizett, majd nyakába tekerte a jó meleg sálat és elindult a patak felé. Bátran lépkedett, és amikor a patakhoz ért, felnézett az égre. Érezte, hogy elszáll a félelme. Nagyokat kortyolt a friss patak vízből. Boldogan ment játszani a többiekkel.
  - Most legyőztem az ellenségem! – kiáltotta, és közben arra gondolt, hogy ideje lenne kipróbálni a csúszkálást újra.