Márton apó segítsége

 Élt egyszer egy szép kis városban egy favágó legény. Ahogy teltek az évek egyre inkább úgy gondolta, hogy kellene már egy feleséget keressen magának. Sok keresés után talált is egy kedves, szorgalmas és szép lányt, akivel hamarosan össze is házasodott. Egy szép kicsi házban éltek boldogan.
  Nemsokára megszületett az első gyermekük, egy kisfiú. Olyan boldogok voltak együtt. Az édesapa mindennap elment az erdőre és vágta a fát. Az édesanya pedig otthon maradt, végezte a munkáját, és közben sok történetet mesélt a kisfiának, aki napról napra szebb és erősebb lett.
  A kisfiúcska már vígan tipegett az asztal körül, le-le rántva ezt azt az asztalról. Édesanyja türelmesen elmagyarázta neki, hogy mit szabad és mit nem. Nagyon boldogok voltak, mert hamarosan újabb gyermek született a családba, ezúttal egy kislány. Ő vidámságot hozott a családba.
  Élt a szomszédban egy öregember, akit az utcabeli gyerekek Márton apónak hívtak. Márton apó nagyon szerette a gyermekeket, és a gyermekek is szerették őt. Amint eljött a tavasz a gyermekek ott játszadoztak Márton apó udvarán. 
  A favágó családjába újabb gyermek született. Egy kisfiú, olyan volt a haja, mint a búzatábla, a szeme kék, mint a nyári égbolt. A két nagyobbik gyermek nagyon örült a kistestvérnek. Vigyáztak rá, óvták mindentől. Amikor nagyobbacska lett valami furcsa dologra lettek figyelmesek. A szőke fiúcska nem tudott megtanulni járni. Nemsokára kiderült, hogy soha sem fog tudni járni, mert béna. Attól kezdve a kicsi kerekes székében üldögélt. Abban vitték át a testvérei Márton apó udvarára. Nézte amint a gyermekek tavasszal fára másznak, és szedik az értett piros cseresznyéket.
  - De jó lenne, ha én is fára mászhatnék!- sóhajtott néha-néha csendesen. Márton apó meghallotta és megsajnálta a fiúcskát. Szeretett volna segíteni neki, de nem tudta mit tegyen. 
  - Szeretném a segítségedet kérni – mondta Márton apó a fiúcskának. 
  - Én segítsek? De hát még járni sem tudok. Nem tudok fára mászni, hogy segítsek cseresznyét szedni. 
  - Másban van szükségem a segítségedre. Én már megöregedtem. Már nem látok olyan jól, mint régen. Szeretném, ha néha segítenél nekem vásárolni. Te látnál helyettem, én meg tolnám a kocsidat. 
  - Nagyon szívesen! – örvendezett a fiúcska. Ezzel Márton apó csendesen beballagott a házba. Nemsokára ismét feltűnt az ajtóban és valamit hozott a kezében. Egy nagyon régi, kopott fedelű könyv volt. 
  - Milyen könyv ez, Márton apó?
  - Ez a világ legszebb könyve. Csodálatos dolgok vannak bele írva. Egy emberről szól, aki nagyon szerette az embereket. Csodákat tett. A vakoknak visszaadta a látását, a bénákat meggyógyította. 
  - Ez mese?
  - Nem mese, ez igaz történet. Mindennap elmondok valamit erről az emberről neked. Amikor már te is fogsz tudni olvasni, akkor te olvasol majd nekem belőle. 
  Attól a naptól kezdve a fiúcska és Márton apó elválaszthatatlan barátok lettek. Segítettek egymásnak, amiben csak tudtak. Eljött az ősz, és a fiúcska iskolába ment, de iskola után, miután otthon is segített, átment Márton apóhoz. Már ő olvasott a könyvből Márton apónak, arról a csodálatos emberről, aki meggyógyította a betegeket. Azt is megértette, bár soha nem fog tudni járni, de ugyanolyan ember lehet mint mások. Segíteni ő így is tud másokon. És az, hogy máson segíthet örömet szerez neki, mert tudja, hogy valakinek nagy szüksége van rá. És az a csodálatos ember Márton apó könyvéből nagyon szereti őt.