Soma bizonyít

   Színes ősz köszöntött Kerek-erdőre. Mindenki csodálta a színpompás erdőt, és egy kicsit büszkék is voltak az állatok a csodás otthonukra. Egyik reggel a tüskés família útra kelt, és mint a harci katonák meneteltek át az erdőn. Elől ment Sün-papa, őt követte Sün-mama, utánuk a Sün gyerekek: Sára, Samu és Soma. A hajnali fényben Uhu bácsi hunyorogva nézte, hogy hova menetel a Sün család, de annyira nem volt kíváncsi, hogy megkérdezze tőlük.

   A Szarka, aki mindent tudni akart, most sem akart lemaradni semmiről, ezért egy darabig titokban repült utánuk, majd egyszer csak rájuk rikácsolt.

-          Hova mentek?

   De válasz nem érkezett. Válasz helyett Sün-papa legyintett egyet, és folytatták tovább az útjukat. A Szarka visszafordult és azt kezdte híresztelni Kerek-erdőben, hogy a Sün család elköltözött az erdőből. A többiek csak találgatni tudták, hogy vajon mi lehet az oka a költözésüknek.

   Mindenki tudta Kerek-erdőben, hogy Sün Soma nagyon csintalan állat volt. Úgy mondják, hogy megváltozott, de kevesen voltak, akik ezt elhitték.[1] Somának nem volt könnyű az élete, mert mindenki azt várta tőle, hogy bizonyítsa a változást. Nem ment mindig olyan könnyen, ahogy sok kicsinek és nagynak sem megy olyan könnyen ma sem.

   Hova menetelt a Sün család? Ez volt mindenki kérdése, és választ senki sem kapott. Eltelt az a nap is, csak úgy, mint a többi. És így telt el a következő, és az az után következő nap is, míg egy késő délután a Sün család ismét felbukkant Kerek-erdőben. Elől jött Sün-papa, őt követte Sün-mama, utánuk a Sün gyerekek: Sára, Samu és… Hova lett Soma? A Szarkának erre is volt válasza.

-         „Biztos elhagyták útközben.” – gondolta magában, és már vitte is a hírt Kerek-erdő minden zeg-zugába.

   Erre a hírre Uhu bácsi is felkapta a fejét, de mivel nem volt kíváncsi természet, csak magában törte a fejét. Kérdezni már senki nem mert, tudták, Sün-papa csak legyintene egyet a válaszadás helyett. Nem volt bőbeszédű a Sün népség.

   Ez idő alatt messze Kerek-erdőtől Sün Soma egy fontos feladatot kapott. Távoli rokonaik nagy bajban voltak. A Sün rokonok egy másik erdőben éltek, és egy nap az egész család: szülők és a 12 sün gyerek csapdába esett és az emberek fogságába kerültek. Egy galamb hozta a hírt Kerek-erdőben élő Sün családnak, azért kelt útra az egész família, hogy segítsenek rajtuk. Kiszabadították a rokonokat, de a fogságot a Sün-anya és a 12 Sün-gyerek élte túl. Ki gondoskodik ezután annyi éhes szájról? Ki segít Sün-anyának a 12 rakoncátlan Sün-gyerek nevelésében? Ez nem volt kérdés, mert Sün Soma azonnal tudta, hogy itt az ideje, hogy bizonyítson. Azt is tudta, hogy a Nagy Király ezt várja el tőle. Soma ott maradt a rokonoknál. Újra felépítette a Sün-lakot. A nagyobb Sün-gyerekekkel elindult élelmet keresni télire. Nem volt könnyű feladat, annyi csintalan Sün-kölyköt nevelgetni. Soma olyan sokszor régi önmagára ismert, ahogy a rosszaságaikat látta.

-          „De jó, hogy meg lehet változni!” – Sóhajtott fel örömmel Soma.

   Mennyi panaszt és zúgolódást kellett hallgasson Soma a Sün-gyerekektől, amint a hegyre kapaszkodtak fel, hogy bejárják a gyümölcsösöket élelem után keresgélve.

   Még a tél beállta előtt Sün Sára és Sün Samu meglátogatták a rokonokat. Nagy volt az öröm az érkezésükkor, mert sok finomsággal megrakott kosarat hoztak magukkal. Nagy segítség volt Sün-anya számára Sün-Sára, különösen a kompótok elrakásánál. Samu pedig Somával együtt a 12 Sün-gyerek nevelésével és tanításával volt elfoglalva.

   Egy nap Sára és Samu odaállt Soma elé.

-         Nem is olyan nehéz a te dolgod, Soma. – jelentette ki magabiztosan Sára. – Úgy gondolom, hogy erre mi is képesek vagyunk Samuval, elvégre mi vagyunk az idősebbek.

Soma elcsodálkozott és elszomorodott, de hagyta, hogy Sára és Samu átvegye a helyét és a tennivalóit. Másnap káosz, rendetlenség uralkodott az egész Sün-lakban. A Sün-gyerekek nem engedelmeskedtek Sárának és Samunak, így ment egész héten. Sára és Samu szégyenkezve mentek Samuhoz, és kérték, hogy segítsen nekik rendet tenni.

-          Tévedtem, elismerem, kérlek, bocsáss meg! – mondta Sára.

-          Megtanultam, hogy ne irigykedjem másra. – folytatta Samu.

-         Nem könnyű feladat ezeket a kicsiket nevelni, vezetni, de a Nagy Király bízta őket rám, és minden nap erőt ad és segít nekem, hogy szeressem őket, és türelmes legyek velük. Nem haragszom rátok. – mondta Soma, és megölelte a testvéreit.

---

[1] Soma és a Jótündér című mesében erről olvashatsz.

Az idegen

   A tikkasztó nyári meleg Kerek-erdőt sem kerülte el. Bár a fák lombjai árnyékot adtak, az állatcsemeték mégis leginkább a patakban szerettek játszadozni. A rókakölykök kedvenc időtöltése is az úszkálás volt. Ödönt, a legkisebbet sosem vitték magukkal, neki a kezébe nyomták a kosarat, és elküldték az erdőbe áfonyát, gombát gyűjtögetni. A nagyobbak a patakban hűsöltek, vagy futóversenyt rendeztek a többi állatokkal, s majd lepihentek szunyókálni a fák árnyékába. Ezalatt Ödön az erdőt járta, bokorról-bokorra járt, és gyűjtögetett. Mindig magával vitte a fűzfa-furulyáját, amit nagyapó faragott neki. Amikor tele lett a kosara leült és olyan szépen furulyált, hogy a tücskök-bogarak mind ott termettek körülötte.

  Így volt azon a nyári reggelen is, amikor Kerek-erdőbe furcsa dolgok kezdtek történni: eltűntek a szárítókötélen lógó ruhák, eltűntek a tojások a fészekből, még Uhu bácsi napszemüvege is eltűnt, és az ösvényeken idegen állat nyomait lehetett látni. Az állatok kezdtek megijedni mindezektől a furcsaságoktól, de ami a legnagyobb ijedséget okozta, hogy eltűnt az egész pocok család.

   Összegyűltek a Nagy-tisztásra az állatok, hogy tanácsot tartsanak.

-         A nyomok egyértelműen arra utalnak, hogy egy idegen van az erdőben. – állapította meg Rőt Róka.

-         De nem tudjuk, hogy hol rejtőzik, mert a nyomok mindenhova és össze-vissza vezetnek, mintha állandóan futkosna az idegen. – folytatta Fric Farkas.

-         Meg kell találnunk, még mielőtt mások is eltűnnének. – mondta végül Uhu bácsi hunyorogva, mert a napszemüvege nélkül nappal semmit sem látott.

Mindenki egyet értett Uhu bácsival, és már csak azt kellett kitalálják, hogy hogyan jussanak az idegen nyomára.

  Őrséget állítottak bokorba, fára, útelágazásra egész Kerek-erdőben. Reggeltől-estig, estétől-reggelig felváltva őrködtek, de senki nem vette észre az idegent.

-         Jaj! Jaj! Jaaaaaaaaaaaaaaj! – jött sírva egyik reggel Nyúl-mama, mert az egyik nyulacskája eltűnt.

  Másnap reggelre az egyik cinege fióka tűnt el. Az állatok már ki se merték engedni kicsinyeiket az erdőbe.

-         Ó, mi mindent megtettünk, még sem tudunk tenni semmit. – mondta szomorúan Rudolf Róka.

-         Valakitől elfelejtettünk segítséget kérni. – állapította meg szomorúan Uhu bácsi, és szégyenkezve lehajtotta a fejét.

Ekkor az állatok csendesen mind letérdeltek a Nagy-tisztáson, és kérni kezdték a Nagy Király, hogy segítsen nekik, majd mindenki csendben hazament. Vártak.

   Másnap hajnalban Hermelin-papa izgatottan kopogtatott Uhu bácsi odújának ajtaján.

-         Azt hiszem, tudom, hogy milyen állat ólálkodik az erdőben. Csak a kicsi testű állatok tűnnek el az erdőből. A nyomok alapján is azt gyanítom, hogy egy Vadászmenyét jött az erdőbe. Mi sosem barátkozunk velük, mert alattomosak, és megeszik a kicsi testű állatok kicsinyeit. Magányosan élnek. Viszont elkerüli a rókákat, meg a baglyokat, mert nagyon fél tőlük. – mondta egy szuszra Hermelin Andor. 

-         Mit tegyünk? – kérdezte Uhu bácsi.

-         A rókák vonuljanak keresztül Kerek-erdőn, és nézzenek be minden bokorba. A rókáknak jó a szaglásuk, és megtalálják.

  Úgy is tettek, ahogy Hermelin Andor tanácsolta. Minden róka, a felnőttek és a nagyobb rókakölykök elindultak a menyétvadászatra. Ödönt a testvérei nem engedték a vadászatra, hanem hazazavarták, amikor már épp indulni akartak.

   Ödön szomorúan kullogott hazafelé, majd az egyik útelágazásnál más irányba vette az útját. Gondolta, elmegy a kedvenc helyére, ahol meg szokott pihenni. Egy nagy öreg farönk állt ki a földből magányosan, a mogyoróbokrok között. Leült rá Ödön, és elővette a furulyáját. Olyan szépen játszott rajta, de olyan szomorú éneket, hogy még az öreg rönk is sírt volna, ha tudott volna.

   Úgy belemélyült a furulyázásba, hogy észre se vette, hogy valaki ott áll mellette. Csak akkor vette észre, amikor befejezte az éneket. Ijedtében felugrott a farönkről, mert még sosem látott ilyen állatot. De az idegen is megijedt tőle, és azonnal beszaladt az egyik bokorba.

-         Várj! Ne menj el! Nem bántalak! Mondd meg, ki vagy? – mondta Ödön, de válasz nem érkezett, hiába szólongatta kitartóan.

   Visszaült a farönkre és furulyázni kezdett. Az idegen újra előjött a bokorból, nem tudott ellenállni a szép zenének, és olyan keservesen sírt, mint egy kisgyermek.

-         Miért sírsz? – kérdezte Ödön.

-         Ó, én olyan magányos vagyok. A kicsi állatok félnek tőlem, a nagyok meg üldöznek, nincsen egy barátom sem. – panaszolta az idegen.

-         Ki vagy te?

-         Menyus Menyét a nevem.

-         Te vagy az idegen, aki annyi rosszat tettél mostanában Kerek-erdőben?- kérdezte Ödön.

-         Igen. – válaszolta szégyenkezve és szomorúan a Menyét.

-         Rossz dolgokat tettél, mindenki téged keres. Nem csoda, ha nincsenek barátaid. Nem félsz tőlem? – kérdezte Ödön.

-         Nem. Már régóta figyellek, és látom, hogy rendes rókakölyök vagy, és ugyanúgy egyedül vagy, mint én. – válaszolta barátságosan Menyus Menyét.

-         Nem vagyok egyedül, még akkor sem, ha a testvéreim elzavarnak maguktól. Bárhova megyek a Nagy Király mindig velem van.

-         És ki az a Nagy Király?- érdeklődött Menyus.

Ödön elkezdett beszélni a Nagy Királyról. A Menyét döbbenten hallgatta, mert még sosem hallott a Nagy Királyról.

-         Vajon engem is szeret, aki ennyi rosszat tettem?

-         Igen, téged is szeret, és megbocsájt, ha bánod, amit tettél, és bocsánatot kérsz.

    A Menyét bánta minden tettét, és bocsánatot kért a Nagy Királytól.

   Pár napig még rejtőzködött Ödön tanácsa szerint, amíg a rókakölyök elmondott mindent Kerek-erdő lakóinak. Nem mindenki akart megbocsájtani a Menyétnek. De Uhu bácsi szavai meggyőzte az állatokat, hogy a Nagy Király azt várja el tőlük, hogy bocsássanak meg, szeressék, és fogadják be maguk közé.

   Így is történt.

   Nem minden nap történik ilyen csoda, hogy nyulak, hermelinek, madarak, pockok együtt éljenek békességben egy vadászmenyéttel.    

Megbocsájtva

Esős nyár ígérkezett. Hamarosan be is váltotta az ígéretet, s olyan sokszor elmosta a vidám napsütést. A fülemüle fiókák összebújva várták az eső végét a fészekaljban. A kicsi fészekben sokszor az énekszó helyett civakodás hallatszott. A szülők szomorkodtak emiatt.  

   Alfonz fülemüle különlegesebb volt a többinél, tollazata is szebb volt, de az éneke még annál is szebb. Aki csak hallotta vagy csodálta, vagy irigyelte. A testvérei inkább irigyelték, mint csodálták.

-          Bárcsak megszabadulhatnánk Alfonztól! – mondta az egyik testvére.

-          A szüleink mindig őt dicsérik. – folytatta a másik.

-          És a karmesternek is ő a kedvence a kórusban. – mondta a harmadik.

-          Csaljuk el Kerek-erdőből, hátha eltéved, és nem jön vissza többet. – javasolta a negyedik.

  Az ötlet mindegyiknek tetszett, így senki sem vádolhatja őket, hogy bántották a testvérüket. Egy nap kirándulni mentek. Fülemüle-anya uzsonnát csomagolt mindegyikőjüknek. Alfonznak még valami finomságot is csúsztatott a tarisznyájába.

-          Vigyázzatok egymásra! – mondta Fülemüle-apa.

-          Úgy lesz! Vigyázunk! – mondták a testvérek.

  Elszálltak a Nagy Tisztás fölött, majd a Nagy Hegy irányába repültek. Majdnem kiértek Kerek-erdőből, amikor Alfonz figyelmeztette testvéreit.

-          Tudjátok, hogy nem hagyhatjuk el Kerek-erdőt, a szüleink megtiltották, az erdőn kívül nagy veszély leselkedik ránk.

-          Nézzétek a kis kedvencet, milyen gyáva! – gúnyolódott vele a legnagyobb testvér.

-          Nem vagyok gyáva, csak szót fogadok a szüleinknek. – válaszolta Alfonz.

-          Hallgass! – kiáltott rá a legnagyobb.

Alfonz vissza akart fordulni, de a testvérei nem engedték, csipkedni kezdték, ahol csak érték, majd magukkal vitték egyre messzebb Kerek-erdőtől. Egyik az Alfonz szárnyát csípve repült, a másik a farktollát, a harmadik a másik szárnyát, a negyedik s ötödik a lábait, a hatodik a nyakát. Leszálltak. Alfonz lábait összekötözték, hiába vergődött, mert szabadulni nem tudott. Testvérei leültek egy bokor tövébe, és jóízűen uzsonnáztak, és összevesztek a testvérek a finomságon, amit az anyjuk csúsztatott Alfonz tarisznyájába.

   Nemsokára arra lettek figyelmesek, hogy egy ember közeledik. A testvérek meglapultak a bokor alatt, de észrevette a fűben vergődő Alfonzt. Megfogta, óvatosan a kalapjába tette, majd elment.

-          Segítsetek! Ne engedjétek, hogy elvigyen! – kiabálta Alfonz, de a testvérei nem törődtek vele, örültek, hogy megszabadultak tőle.

   Hazarepültek. Szüleik kétségbeestek, amikor meglátták, hogy Alfonz nincs velük. Azt hazudták szüleiknek, hogy Alfonz elkóborolt tőlük, és látták, amikor egy sólyom elkapta és széttépte őt.

   Alfonz a kalap mélyén reszketett a félelemtől. Az ember hazavitte és kalitkába tette. Hiába volt énekesmadár, a fogságban senki nem hallotta énekelni. Az ember kicsi gyermeke nagyon megszerette a szomorú madarat. Lassan-lassan Alfonz is megszerette a gyermeket, de hiányzott az otthona, Kerek-erdő, a többiek, a szabadság, a szülei. Csak akkor szorult össze kicsi szíve, amikor a testvéreire gondolt. Nem értette, hogy miért nem szerették. Haragudott a testvéreire. Egy nap a nyitott ablakon keresztül gyönyörű madáréneket hallott. Olyan szép volt, hogy kicsi szíve örülni kezdett. Akkor jutottak eszébe először apja szavai.

-          „Mi a Nagy Királynak énekelünk, ezt soha ne felejtsd el!”

Kitátotta csőrét, de torkából egy hang sem jött ki. Másnap újra hallotta a gyönyörű éneket, és annyira szeretett volna szabad lenni! Így ment ez napról-napra. Alfonz elfelejtette minden szomorúságát, testvéreinek is megbocsájtott, de bárhogy szeretett volna, énekelni mégsem tudott. Látta ezt a kicsi gyermek is. Egy nap odalépett a kalitka elé, kinyitotta az ajtaját, és ezt mondta:

-          Szabad vagy, kismadár! Menj haza és énekelj!

      Alfonz kirepült a kalitka ajtaján, ki a nyitott ablakon, és az ablak előtt  levő fa ágaira szállt. Kitátotta csőrét és énekelni próbált. Olyan gyönyörű ének jött ki a torkán, hogy a kicsi gyermek az ablakhoz sietett, örömében ugrálni, tapsolni és kiáltani kezdett:

-          Énekel! Énekel! Újra énekel!

Alfonz elrepült Kerek-erdő felé.

-         Hazamegyek. Megkeresem őket, és megmondom, hogy megbocsájtottam. – csivitelte Alfonz, és arra gondolt, hogy mostantól szabadon énekelhet a Nagy Királynak!