Az idegen

   A tikkasztó nyári meleg Kerek-erdőt sem kerülte el. Bár a fák lombjai árnyékot adtak, az állatcsemeték mégis leginkább a patakban szerettek játszadozni. A rókakölykök kedvenc időtöltése is az úszkálás volt. Ödönt, a legkisebbet sosem vitték magukkal, neki a kezébe nyomták a kosarat, és elküldték az erdőbe áfonyát, gombát gyűjtögetni. A nagyobbak a patakban hűsöltek, vagy futóversenyt rendeztek a többi állatokkal, s majd lepihentek szunyókálni a fák árnyékába. Ezalatt Ödön az erdőt járta, bokorról-bokorra járt, és gyűjtögetett. Mindig magával vitte a fűzfa-furulyáját, amit nagyapó faragott neki. Amikor tele lett a kosara leült és olyan szépen furulyált, hogy a tücskök-bogarak mind ott termettek körülötte.

  Így volt azon a nyári reggelen is, amikor Kerek-erdőbe furcsa dolgok kezdtek történni: eltűntek a szárítókötélen lógó ruhák, eltűntek a tojások a fészekből, még Uhu bácsi napszemüvege is eltűnt, és az ösvényeken idegen állat nyomait lehetett látni. Az állatok kezdtek megijedni mindezektől a furcsaságoktól, de ami a legnagyobb ijedséget okozta, hogy eltűnt az egész pocok család.

   Összegyűltek a Nagy-tisztásra az állatok, hogy tanácsot tartsanak.

-         A nyomok egyértelműen arra utalnak, hogy egy idegen van az erdőben. – állapította meg Rőt Róka.

-         De nem tudjuk, hogy hol rejtőzik, mert a nyomok mindenhova és össze-vissza vezetnek, mintha állandóan futkosna az idegen. – folytatta Fric Farkas.

-         Meg kell találnunk, még mielőtt mások is eltűnnének. – mondta végül Uhu bácsi hunyorogva, mert a napszemüvege nélkül nappal semmit sem látott.

Mindenki egyet értett Uhu bácsival, és már csak azt kellett kitalálják, hogy hogyan jussanak az idegen nyomára.

  Őrséget állítottak bokorba, fára, útelágazásra egész Kerek-erdőben. Reggeltől-estig, estétől-reggelig felváltva őrködtek, de senki nem vette észre az idegent.

-         Jaj! Jaj! Jaaaaaaaaaaaaaaj! – jött sírva egyik reggel Nyúl-mama, mert az egyik nyulacskája eltűnt.

  Másnap reggelre az egyik cinege fióka tűnt el. Az állatok már ki se merték engedni kicsinyeiket az erdőbe.

-         Ó, mi mindent megtettünk, még sem tudunk tenni semmit. – mondta szomorúan Rudolf Róka.

-         Valakitől elfelejtettünk segítséget kérni. – állapította meg szomorúan Uhu bácsi, és szégyenkezve lehajtotta a fejét.

Ekkor az állatok csendesen mind letérdeltek a Nagy-tisztáson, és kérni kezdték a Nagy Király, hogy segítsen nekik, majd mindenki csendben hazament. Vártak.

   Másnap hajnalban Hermelin-papa izgatottan kopogtatott Uhu bácsi odújának ajtaján.

-         Azt hiszem, tudom, hogy milyen állat ólálkodik az erdőben. Csak a kicsi testű állatok tűnnek el az erdőből. A nyomok alapján is azt gyanítom, hogy egy Vadászmenyét jött az erdőbe. Mi sosem barátkozunk velük, mert alattomosak, és megeszik a kicsi testű állatok kicsinyeit. Magányosan élnek. Viszont elkerüli a rókákat, meg a baglyokat, mert nagyon fél tőlük. – mondta egy szuszra Hermelin Andor. 

-         Mit tegyünk? – kérdezte Uhu bácsi.

-         A rókák vonuljanak keresztül Kerek-erdőn, és nézzenek be minden bokorba. A rókáknak jó a szaglásuk, és megtalálják.

  Úgy is tettek, ahogy Hermelin Andor tanácsolta. Minden róka, a felnőttek és a nagyobb rókakölykök elindultak a menyétvadászatra. Ödönt a testvérei nem engedték a vadászatra, hanem hazazavarták, amikor már épp indulni akartak.

   Ödön szomorúan kullogott hazafelé, majd az egyik útelágazásnál más irányba vette az útját. Gondolta, elmegy a kedvenc helyére, ahol meg szokott pihenni. Egy nagy öreg farönk állt ki a földből magányosan, a mogyoróbokrok között. Leült rá Ödön, és elővette a furulyáját. Olyan szépen játszott rajta, de olyan szomorú éneket, hogy még az öreg rönk is sírt volna, ha tudott volna.

   Úgy belemélyült a furulyázásba, hogy észre se vette, hogy valaki ott áll mellette. Csak akkor vette észre, amikor befejezte az éneket. Ijedtében felugrott a farönkről, mert még sosem látott ilyen állatot. De az idegen is megijedt tőle, és azonnal beszaladt az egyik bokorba.

-         Várj! Ne menj el! Nem bántalak! Mondd meg, ki vagy? – mondta Ödön, de válasz nem érkezett, hiába szólongatta kitartóan.

   Visszaült a farönkre és furulyázni kezdett. Az idegen újra előjött a bokorból, nem tudott ellenállni a szép zenének, és olyan keservesen sírt, mint egy kisgyermek.

-         Miért sírsz? – kérdezte Ödön.

-         Ó, én olyan magányos vagyok. A kicsi állatok félnek tőlem, a nagyok meg üldöznek, nincsen egy barátom sem. – panaszolta az idegen.

-         Ki vagy te?

-         Menyus Menyét a nevem.

-         Te vagy az idegen, aki annyi rosszat tettél mostanában Kerek-erdőben?- kérdezte Ödön.

-         Igen. – válaszolta szégyenkezve és szomorúan a Menyét.

-         Rossz dolgokat tettél, mindenki téged keres. Nem csoda, ha nincsenek barátaid. Nem félsz tőlem? – kérdezte Ödön.

-         Nem. Már régóta figyellek, és látom, hogy rendes rókakölyök vagy, és ugyanúgy egyedül vagy, mint én. – válaszolta barátságosan Menyus Menyét.

-         Nem vagyok egyedül, még akkor sem, ha a testvéreim elzavarnak maguktól. Bárhova megyek a Nagy Király mindig velem van.

-         És ki az a Nagy Király?- érdeklődött Menyus.

Ödön elkezdett beszélni a Nagy Királyról. A Menyét döbbenten hallgatta, mert még sosem hallott a Nagy Királyról.

-         Vajon engem is szeret, aki ennyi rosszat tettem?

-         Igen, téged is szeret, és megbocsájt, ha bánod, amit tettél, és bocsánatot kérsz.

    A Menyét bánta minden tettét, és bocsánatot kért a Nagy Királytól.

   Pár napig még rejtőzködött Ödön tanácsa szerint, amíg a rókakölyök elmondott mindent Kerek-erdő lakóinak. Nem mindenki akart megbocsájtani a Menyétnek. De Uhu bácsi szavai meggyőzte az állatokat, hogy a Nagy Király azt várja el tőlük, hogy bocsássanak meg, szeressék, és fogadják be maguk közé.

   Így is történt.

   Nem minden nap történik ilyen csoda, hogy nyulak, hermelinek, madarak, pockok együtt éljenek békességben egy vadászmenyéttel.