A királyfi barátja

A hegyi patak partján, egy nagy kövön szomorúan üldögélt a királyfi. Egy kismadár szállt a vállára és megkérdezte tőle:
- Miért szomorkodsz királyfi?
- Mert nincs egy barátom sem, akivel játszhatok.
- De hiszen az erdő minden állat a barátod.
- Igen! Igen! – ugrándoztak a mókusok, nyulak körülötte.
- Tudom, és örülök is nektek, de nekem egy ember-barátra lenne szükségem.
- Ó, ebben mi nem tudunk neked segíteni! – válaszolta kissé kedvetlenül a kismadár.
  A királyfi még üldögélt egy keveset a patakparti kövön, majd elindult a palota felé, ahol élt. Unottan rugdosta a patak partján heverő köveket.
- Áu! – kiáltott valaki, amire a királyfi felemelte a fejét. Egy rongyos öltözetű, halászó cigánygyerek állt vele szembe, akit épp az egyik kővel megrúgott. 
- Bocsáss meg, nem vettem észre, hogy itt vagy. – mondta szégyenkezve a királyfi.
- Á, kutya bajom! – válaszolta széles mosollyal a halászó fiúcska.
- Mit csinálsz te itt? – érdeklődött kíváncsian a királyfi.
- Halászok. Nagyon szeretek halászni, és ha fogok halat, akkor ennivalóm is van. 
  - Ha nem fogsz halat, nincs mit enned? – csodálkozott a királyfi. Nálunk otthon nagyon sok ennivaló van. Még soha nem éheztem. Gyere velem, légy a barátom.
 Nem kellett a rongyos cigánygyereket sokat kérlelni, összeszedte botját, és üres tarisznyáját, és gyors léptekkel követte a királyfit.
  - Nagyon rég szerettem volna, egy barátot, akivel együtt játszhatok a palota udvarán.
  - Huh! Ez igazán szép palota. – mondta a cigánygyermek, amint belépett a palota udvarára. Körbenézett és sokáig tátva maradt a szája a csodálkozástól.
  A szolgák, amint meglátták a rongyos öltözetű gyereket a királyfival, nagyon megijedtek, és összedugták fejüket, és suttogni kezdtek.
  - Gyorsan tegyünk el minden értékes dolgot, mert ez az éhenkórász minden értékes dolgot el fog lopni a palotából. – suttogták egymás között a szolgák, és utálattal néztek a kis cigánygyerekre.
  A király és a királyné kissé furcsállták gyermekük új barátját, de nem szóltak egy rossz szót sem, mert örültek, hogy fiúk nem szomorú már, hanem örömmel vezeti végig a palotán az új barátját.
  Attól a naptól kezdve a cigánygyermek hivatalos volt minden nap a palotába, ott evett és játszott a királyfival. Egy nap a király a trónterembe hivatta minden szolgáját, mindenkit, aki a palotában tartózkodott, fiát is és a cigánygyermeket is. 
  - Eltűnt a 200 éves arany zsebórám, ami generációkon át apáról fiúra szállt. Rémület, ugyanakkor suttogás tört ki mindenfelől. Egyszer csak előlépett az egyik szolga, aki néhány éve már a király szolgálatában állt, és ezt mondta.
  - Amíg ez a gyerek nem járt a palotába, addig semmi sem tűnt el. – újával a cigánygyerekre mutatott. 
  - Bizonyítsd be! – kiáltotta királyfi, és könny szökött a szemébe.
  - így van! – mondta a király. – Ha valóban ő a tolvaj, akkor büntetés vár rá, és a palotába sem jöhet többé. 
  A cigánygyermek nem ellenkezett a királlyal, és megengedte, hogy tarisznyáját megnézzék. Nagy zűrzavar támadt, amikor a gyermek felfordított tarisznyájából kiesett a király aranyórája.
  - Nem én loptam el! – kiáltotta a gyermek, de hiába, mert erre már senki nem figyelt, őt pedig két katona megragadta és már vitte is ki a palotából.
  - Én hiszek neki, mert a barátom. – mondta a sírástól elhalkult hangon a királyfi, de őrá sem figyel már senki.
  A palotában volt egy öreg kertész, aki gyermekkora óta itt élt a palotában, és gondozta a palota kertjét. Ő hallotta azt is, amit a cigánygyermek mondott és azt is, amit a királyfi. Szíve összeszorult a fájdalomtól és egy könnycsepp gördült le ráncos arcán. 
  A királyfi ismét szomorúan járkált a palota udvarán, nem igazán volt kedve játszani. Látta ezt az öreg kertész és megesett a szíve rajta. 
  - Ne búsulj gyermekem! – a királyfi felkapta a fejét, amikor megérezte az öreg kertész kérges kezét a vállán, és meghallotta meleg szeretetteljes hangját. 
  - Ő nem tolvaj. Bár sok rosszat meséltek itt a palotában a cigányokról, de ő nem volt olyan, ő a barátom volt, és tudom, hogy ő is a barátjának tartott.
  - Tudom, hogy nem ő lopta el az órát. – válaszolta csendesen az öreg kertész.
- Honnan tudod? – ugrott talpra a királyfi.
  - Mert láttam, amikor a szolgák bele tették a tarisznyájába, amíg ti hintáztatok az akácosban.
  - És ezt miért nem mondtad, amikor megtalálták a tarisznyájában, miért hallgattál? – kiabálta dühösen a királyfi.
  - Mert senki nem hitt volna nekem.
  - Menjünk apámhoz! - és a királyfi kézen fogta az öreg kertészt és mentek a király elé. 
A király először nem akarta elhinni, amit a kertész mond, de tudta, hogy ez az öregember mindig hűséges volt hozzá, és nagyon sokszor segített neki, amikor az élete veszélyben forgott. 
  - Hiszek neked! – mondta a király, és újra maga elé hivatta palotában lévő embereket. 
  - Ki tette bele a cigánygyermek tarisznyájába az órámat? Bár én tudom erre a választ, de szeretném, ha bevallaná a tettes.
  Csend lett, senki nem vállalta magára a bűntettet. A király ismét felszólította a tettest, hogy álljon elő, de senki nem jelentkezett. Ekkor a király kinyújtotta a kezét azok felé, akik elkövették ezt a szégyenteljes dolgot. 
  - Vigyétek őket és zárjátok börtönbe. Jó dolguk volt a palotában, mégsem becsülték meg. Ártatlanul lopással vádoltak valakit, csak azért, mert szegény és cigány. De tudjátok meg, hogy nem teszek különbséget szegény és gazdag között, cigány és más nemzetiségű között, király vagy szolga között. Előttem valaki vagy becsületes, vagy gonosz ember. Hozzátok vissza azt a gyermeket.
  Attól a naptól kezdve a királyfi ismét együtt evett és játszott a cigánygyermekkel.