János és a pék

Egyszer régen egy faluban élt egy fiatal fiú, akit Jánosnak hívtak. János egy kicsi kis házban élt, ami ugyan nagyon szerény volt, de igen barátságos. János háza előtt tavasztól őszig virágok nyíltak és illatoztak. A kis kertben zöldséget termesztett. Ezeket hordta a piacra eladni, nem sok pénzt keresett ezzel, de mindig volt ennivalója. Télen viszont sokat éhezett és fázott, mert nem volt mit a piacra vigyen eladni, ilyenkor virágok nem nyíltak, mindent hó borított. 
  Élt ebben a faluban egy pék, akit János nagyon szeretett és a barátjának tartott. A péknek évről évre több és több pénze lett. János mindennap a piacra menet bement a pékhez, és vitt neki egy csokor virágot, meg friss zöldséget. A pék megköszönte, és mindig mondogatta a feleségének, hogy milyen jó barátja János, mert soha nem feledkezik meg róla. 
  Télen János nem tudott virágot és zöldséget vinni a péknek. Ilyenkor a pék a meleg kandalló mellett ülve és finom süteményeket eszegetve mondogatta feleségének, hogy vajon mi lehet Jánossal. 
  - Már hetek óta nem láttam Jánost – mondta a pék a feleségének - amikor nem jár a piacra, el is felejti, hogy a barátja vagyok. De jobb is így, mint hogy mindennap ide jönne, hogy ennivalót kapjon. 
  Ezalatt János már az utolsó marék aszalt szilváját ette meg. Tűzifája sem volt már. Alig várta, hogy kitavaszodjon, mert éhezett és fázott a tél miatt. Az egyik tél különösen hosszú és hideg volt. Úgy gondolta elmegy barátjához, hogy kérjen egy kenyeret és egy kosár fát tavaszig és akkor lesz pénze és kifizeti neki. El is indult a pékhez. 
- Jó napot kívánok! – köszönt kedvesen János.
  - Szervusz János! Téged mi szél hozott erre? – kérdezte gyanakodva a pék. 
  - Elfogyott minden ennivalóm, amit télire eltettem, és már egy hete az utolsó darab fámat is eltüzeltem már. Szeretnék egy kenyeret és egy kosár fát venni, de fizetni csak tavasszal tudok, amikor már viszem a virágaimat a piacra eladni.
  - Hát nagy dolgot kérsz tőlem – vakarta meg a fejét a pék. – De mivel barátok vagyunk, talán egy darab kenyér akad itt neked, fát sajnos nem tudok adni, mert nem tudom meddig tart a tél, és a gyermekeimre is kell gondoljak. 
  Ezzel a konyhába sietett és egy darab száraz kenyeret vett a kezébe, de még azt is sajnálta, mert a disznók moslékjába akarták tenni. Vett egy kést és kettőbe vágta a száraz kenyérdarabot, és az egyik darabot, a nagyobbikat otthagyta, a kisebbiket pedig Jánosnak adta. 
  - Na, itt egy darab kenyér neked. De ne felejts tavasszal friss zöldséget hozni érte. 
  - Köszönöm, biztos nem feledkezem meg róla. – ígérte meg János.
  Egy pár napig elég lesz ez a kenyér, gondolta János, miközben hazafelé ballagott. Otthon a hideg szoba fogadta. Amint beesteledett egyre hidegebb lett a szobában. Kiment az udvarra, hogy még egyszer megnézze, hogy nem akad-e valami tűzifa. Hiába keresett, nem talált egy darabot sem. Ekkor megakadt a szeme a kicsi szekerén, amivel a virágokat és a zöldségeket hordta a piacra. De ha azt eltüzeli, akkor mivel jár majd tavasztól a piacra, töprengett János. Még néhány napig bírta a hideget, de megbetegedett. A falu orvosa megvizsgálta, megsajnálta és adott neki gyógyszert. 
  - Melegben kell lenned, János – mondta az orvos, mert különben meg is halhatsz. 
  János szomorú szívvel ballagott haza és majdnem sírt, amikor arra gondolt, hogy a kis szekerét mégis csak el kell tüzelje. Épp a pék háza előtt ment el, amikor eszébe jutott, hogy megpróbálhatna újból fát kérni, de arra gondolt, hogy megint visszautasítaná, így továbbment. Hazaértve kicsi szekerét feldarabolta és lassanként el is tüzelte. 
  Jó sok idő után eljött a tavasz. János még mindig gyenge volt a sok fázás és éhezés miatt, de amint elolvadt a hó és megszáradt a föld, elkezdett virágokat és zöldségeket ültetni. Amint nőni kezdetek a növényei elindult velük a piacra. Kicsi szekere már nem volt meg, ezért kevesebb árulnivalót tudott magával vinni. Első útja a pékhez vezetett.
  - Jó reggelt kívánok!- köszönt János.
  - Jó reggelt barátom!- válaszolta a pék.- Már azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam, pedig ilyen jó barátot, mint én nem találsz sehol, aki kisegítsen téged, amikor nincs mit egyél.
  - Dehogy feledkeztem meg, csak most nőttel meg a virágok és a zöldségek. Így az első utam ide vezetett. Köszönöm a darab kenyeret.
  - Szívesen, fiam! De holnap is gyere erre, mert tudod, a barátod vagyok.
János ezzel hazament, hogy az otthon maradt kevés kis zöldségeit a piacra vigye. Másnap ismét a piacra menet megállt a pék háza előtt, aki már a kapuban várt rá. 
  - Hoztam friss virágot.
  - De néhány fej salátát se sajnálj a barátodtól, aki kisegített téged a télen, amikor nem volt mit egyél.
 Igaza van, gondolta János és a legszebb salátafejeket barátjának adta. Így ment ez minden nap. Egyik nap a pék megkérte Jánost, hogy segítsen neki a malomból elhozni a lisztet. És attól a naptól kezdve minden nap hordta János a lisztet a malomból a péknek. Nem sok ideje maradt a virágaira és a zöldségeire, mert estére, mire hazaért, nagyon fáradt volt. 
  Egyik éjjel arra ébredt János, hogy valaki dörömböl az ajtaján. Amikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy a barátja, a pék az. 
  - Segíts rajtam János! A nagyobbik fiam belázasodott. A mi orvosunk elutazott, így a szomszéd falu orvosához kellene menned, hogy jöjjön hamar a fiamhoz. Segítened kell, mert barátok vagyunk, én is kisegítettelek, amikor nem volt mit egyél.
  - Segítek! – mondta János. De szükségem van egy lámpára, mert nagyon sötét van. 
  - Azt nem tudok adni, mert csak ez az egy lámpám van, és haza kell mennem valahogy ebben a sötétben. – válaszolta a pék.
  János elindult. Nagyon sötét volt. Nemsokára az eső is elkezdett esni. János ruhája teljesen átázott, a sötétben botorkált és nagyokat esett, de ment tovább. Útközben egy szakadék mellett kellett elmennie. Nagyon kapaszkodott, de az út az eső miatt nagyon csúszós volt. János megcsúszott és a szakadékba zuhant.
  Pár nap múlva találták meg meghalva. Temetésén a pék az első sorban állt, és mindenkinek mondogatta:
  - A legjobb barátja voltam. A télen még kenyeret is adtam neki, amikor nem volt mit egyen.