Valér a Borka szemével látja a világot

A napok egyre hosszabbak lettek, amint közeledett a nyár. Este lágy szellő simogatta a fák lombjait, és ringatta az ágakon a kismadarakat. Kerek-erdő minden lakója nagyon szerette az ilyen kellemes estét. Tappi nyuszi volta legboldogabb. Esténként, amint a csillagok megjelentek az égen, kiosont a tisztásra, hanyatt feküdt a fűben, kicsi mancsait a feje alá tette és úgy nézegette a csillagokat. Miközben felnézett az égre, különböző csillag-alakokat látott. Ilyenkor történeteket képzelt el róluk.
-Óh, ez olyan, mint egy nyuszi – gondolta egyik este, amint a csillagokat nézte a tisztáson. – Pont olyan az egyik füle, mint Nyusszancsé, a barátomé J.
Borka Borz is nagyon szerette a csillagokat. A holdfényes éjszaka volt a kedvence. Ilyenkor szívesen sétálgatott az erdőben, mert minden ezüstösen csillogott a hold fényétől, még a patak vize is. Egyik este Bobó Borzzal, a testvérével sétálgatott a patak parton, amikor öcsikéje megrángatta Borka bundáját.
- Mi az, mi történt? – kérdezte Borka.
- Pssszt! Csendesen, mert meghallja. – suttogta Bobó
- Ki? Ki hallja meg? És mit? – kérdezte értetlenül Borka.
- A hold. – húzta közel magához Borkát, miközben így suttogta tovább. – Követ minket. Mindig követ. És ha megállunk, ő is megáll. Azt hiszi, hogy nem veszem észre. Pedig mindig látom, hogy követ.
Borka elcsodálkozott a kicsi Bobó szavain, majd nagyot kacagott rajta. Úgy tűnt, hogy Bobó ezt nem találta olyan mulatságosnak, mert megharagudott, hogy nővére kinevette. Próbálta elmagyarázni Bobónak, hogy a hold nem követi őket, csak úgy tűnik. De Bobó ezt nem akarta elhinni. Kicsi eszével azt fogta fel, amit látott. Néha bosszantotta, hogy a hold mindenhova követi, de amikor egyedül volt, olyankor örült, hogy legalább a hold vele van. Borka nem akarta testvérkéje kedvét elvenni, és ezt gondolta magában: ’ majd ha nagyobb lesz, megérti, hiszen, amikor kicsi voltam, én is épp úgy gondoltam, mint Bobó, hogy a hold mindenhova követ engem J’
Egyik nap Borka, amint sétálgatott, megbotlott valamiben és elesett.
- Nem tudsz vigyázni, hogy hova lépsz? – morgolódott valaki, miközben Borka megpróbált felállni. De a lábai sajogtak, úgy megütötte. Borka nézett jobbra – ballra, hogy honnan jön a hang. Majd észrevett egy földkupacot, ahol valami mozgott. Akkor vette észre, hogy egy vakondban botlott meg.
- Ne haragudj, kérlek! Nem láttalak. – mondta Borka.
- Nem láttál? Hát, akkor minek van a szemed? – pufogott tovább a vakond.
Borka lesütötte a szemét szégyenében, mert hírtelen eszébe jutott, hogy a vakondok nem látnak, és ő kellett volna, figyelmesebb legyen. Valér Vakond el is tűnt hamar a föld alatt. Borka hiába kiabált utána. Attól kezdve Borka mindennap elment a földtúráshoz, ahol Valérral találkozott, abban a reményben, hogy viszontlátja. Nem is tévedett, mert egy nap csakugyan összetalálkoztak ismét. Valér nem volt már morcos, kedvesen beszélt Borkával. Összebarátkoztak. Egyre többször találkoztak. Ilyenkor Borka sokat mesélt neki arról, hogy milyen az erdő, a patak, a virágok. De legjobban a napot szerette. Nem látta, de melegét olyan sokszor érezte, mikor a fejét kidugta a földből.
- Mesélj a napról! – kérte Valér.
- Tudod, a nap, az hatalmas és kerek. Nagyon-nagyon messze van, mégis sokszor annyira meleg, és a fénye olyan erős, hogy azt hiszem, itt van egészen közel. Nem lehet rá sem nézni, annyira ragyog. Tavasszal előcsalogatja a rügyeket és a virágokat. Nyáron megérleli a gyümölcsöket. A sugarai táncolnak és fogócskáznak a patak vizén. Ha becsukod a szemed, érzed, hogy simogatja az arcodat. Néha elbújik a felhők mögé, de akkor is az égen van. Éjjel a föld másik felét világítja és melegíti. Ilyenkor a hold és a csillagok veszik át a helyét az égen.
- Olyan szép lehet! – sóhajtott Valér. Bárcsak én is láthatnám mindezt, meg a virágokat, meg a fákat, és persze téged. Biztosan nagyon szép vagy. – közben egy nagy könnycsepp gördült le az arcán.
Aznap este Valér szomorúan ült az asztalhoz. Vakond mama azonnal észre is vette, mert Valér nagyon csendes volt.
- Mi bánt gyermekem?- kérdezte Vakond mama.
- Miért nem látunk, mint a többi állta? Miért nem láthatom a napot, a holdat, a csillagokat, a virágokat… - mondta Valér, és hírtelen hangos zokogásba tört ki.
- Gyermekem! Ülj ide mellém. – mondta kedvesen Vakond mama, és átölelte Valért. -Tudod, mi így lettünk teremtve. A föld alatt éljük az életünket. Hozzászoktunk a sötéthez, ha látnánk és felmennénk a föld felé, akkor nem bírnánk elviselni azt az erős fényt. Nem látjuk a napot, de érezzük a melegét. Akik látnak, azt mondják, hogy ők sem tudnak a napra nézni. Mi a sötétben sem esünk el, nem tévedünk el, ezért nincs szükségünk éjjel a hold fényére. Nem látunk ugyan, de sok minden mással rendelkezünk, amivel a többi állat nem rendelkezik, és ennek kell örülnünk. Borka egy igazi barát. Te az ő szemével látod a világot. Te beszélj neki azokról a dolgokról, amelyekről ő nem tud. Beszélj neki a földalatti világról, a szorgos hangyákról, meg arról, hogy hogyan nőnek a fák és a növények gyökerei. Mi nem látjuk azt az oldalt, ő nem látja ezt az oldalt. De így egész a világ, hogy minden és mindenki a helyén van.
- Igazad van, mama! – vidult fel Valér arca.
Miközben édesanyja szavait hallgatta, elhatározta, hogy amikor legközelebb találkozik Borkával, megmutatja neki a nagy földalatti alagutat.