Cserfes, Kotnyeles és a pásztor

Eljött a tavasz. Az akolban kisbárányok ugrándoztak türelmetlenül, és arra vártak, hogy végre kimehessenek a nyájjal a legelõre. Felhõ, Gyapjas és Cserfes volt a legkíváncsibb minden bárány közül, mert õk az akol deszkái között ki-kidugták a fejüket, és nézték, hogy mikor lesz már szép zöld a fû, hogy ki tudjanak menni a legelõre. 
  Eljött az a nap, amire a kisbárányok annyira vártak. Reggel már korán megjelent a pásztor az akol ajtajában, és kezdte szólítgatni a juhokat. A kisbárányok gyorsan az anyjuk mellé szaladtak, és ugrándozva hagyták el az aklot.
  -Ez a zöld asztal mind a miénk?
  -Megehetem az összes füvet?
  -De mi lesz, ha sötét lesz?
  -Akkor is kint maradunk?
  -Mama, elmehetek Felhõhöz és Gyapjashoz? – kérdezõsködött Cserfes.
  -Jaj, nem hiába kaptad a Cserfes nevet, mert állandóan beszélsz. –mondta a mamája.
  -De miért baj az, hogy kíváncsi vagyok? – kérdezte Cserfes.
  -Nem az a baj, hanem az, hogy sokat beszélsz. Akkor is, amikor hallgatni kellene.
  Cserfes megszeppent, és sértõdötten nézett a mamájára, mert nem értette, hogy miért rossz az, ha õ szeret beszélni. Gyorsan ott is hagyta a mamáját, és odaszaladt Kotnyeleshez, aki idõsebb volt, mint õ. Elpanaszolta, hogy a mamája milyen igazságtalanul összeszidta. 
Én azt mondom, hogy beszélj csak nyugodtan, ha jólesik. – bátorította Kotnyeles, aki nagyon
szerette beleütni az orrát mások dolgába. – A mamádnak nincs igaza. Ha mindent eltûrsz, és soha nem nyitod ki a szádat, akkor bambának fognak tartani. Soha nem fogod tudni megszerezni a legfinomabb falatokat, soha nem lesz egy barátod sem. Ha nem harcolod ki magadnak soha nem leszel vezér.
  Cserfesnek tetszett Kotnyeles tanácsa. Úgy gondolta, hogy egy kos csak jobban tudja mit kell tegyen, mint a mamája. Tûrjenek a lányok. Õ nem fog. Õ majd megmutatja, hogy egy nap vezérkos lesz belõle, és akkor a mamája büszke lesz rá.
  Este, amikor a nyáj hazafelé tartott, Cserfes csak az ajtóban állt anyja mellé, hogy a pásztor lássa, hogy õ jó kisbárány. Nem szólt egy szót sem. Anyja tudta, hogy valami történt, mert kisbáránya nem szokott csendben lenni, bár most nem bánta, hogy hallgat. De egy idõ után aggódni kezdett, és rosszat sejtett.
  -Miért vagy ilyen szótlan? – kérdezte Cserfest a mamája.
  -Mostmár az is baj, ha hallgatok?
  -Nem, nem baj, csak valami rosszat sejtek.
  -Felejtsd el, mama és aludjunk. – mondta Cserfes és hátat fordított a mamájának. 
  Teltek, múltak a napok, hetek. Cserfes és Kotnyeles nagyon jó barátok lettek. Együtt nagyon sok rosszat tettek másoknak. Mindenki dolgába beleszóltak, és legtöbbször nagy bajt csináltak, ahol csak megjelentek. Az idõsebb juhokkal tiszteletlenül beszéltek. 
  Egyik nap, amikor visszatértek az akolhoz, a pásztor hiába szólongatta Cserfest és Kotnyelest, nem voltak sehol. A nyáj nagyon megíjedt. A pásztor elindult megkeresni a bárányokat. Az éjszaka elmúlt, már a nap is magasan járt az égen, amikor a pásztor megérkezett a két báránnyal. Cserfes szégyenkezve bújt az akol sarkába. Kotnyeles hiába szólongatták a többiek, mozdulatlanul és véresen feküdt a földön. 
  - Mi történhetett? - kérdezgették suttogva a juhok.
  Cserfes heteken át egy szót sem szólt senkihez, hiába kérdezgették a többiek. A pásztor is észrevette ezt a változást, és nagyon sokszor magához vette és beszélt hozzá. Sokára Cserfes ismét beszélni kezdett, elsõ útja az akolban a mamájához vezetett. Bocsánatot kért tõle, hogy engedetlen és szófogadatlan volt, és azért is, hogy olyan csúnyán viselkedett. Nem csak a mamájától, hanme a többi juhtól is bocsánatot kért, akiket megbántott. Egyik este, amikor visszatértek az akolba Cserfes beszélni kezdett arról a napról, amikor elvesztek, és a pásztor megtalálta õket. 
  - Kotnyelessel egy zsenge kukoricást fedeztünk fel a legelõtõl elég messze. Úgy gondoltuk elég bátrak vagyunk, hogy elhagyjuk a nyájat, együnk egy jót, anélkül, hogy bárki tudomást venne róla. El is mentünk, csak a baj az volt, hogy a kukoricást egy nagyon hamis kutya õrízte. Kotnyelest el is kapta és halálra sebezte. Engem a pásztor mentett meg. nagyon szégyelem, hogy igy viselkedtem, de tudom, hogy a pásztor megbocsátott nekem, és most már tudom, hogy ti is.
  Attól a naptól kezdve Cserfes megváltozott. Kedvesen beszélt a többiekkel, és tanította a kisebb bárányokat. Amit mondott az mindig helyénvaló volt. Nem kellett már a mamája megszólítsa, hogy sokat beszél. Megtanulta, hogy mindennek ideje van. Ideje van a beszédnek, de ideje van a hallgatásnak is.