Így álltak mozdulatlanul, de éjjel, mintha valami csoda történt volna, a
hóemberek megmozdultak és elkezdtek egymás közt beszélni.
- Miért vagy ilyen szomorú?- kérdezte Hóember-mama Picurkához fordulva.
- Tudjátok, amíg aludtunk, és a gyerekek körülöttünk játszottak, valami nagyon furcsa dolgot hallottam, "ezek a hóemberek nem fognak sokáig élni, mert amint kisüt a nap elolvadnak."
- Hogy mi történik?! Elolvadunk?!- csodálkozott Hóember-papa. De hát ki ez a Nap és mi baja velünk, miért akar elolvasztani, hisz nem tettünk mi semmi rosszat, még csak nem is ismer bennünket.
- Nézzünk utána ennek a dolognak! - tanácsolta Hóember-papa. Induljunk el és keressük meg a Napot. Beszéljünk vele, kérjük meg szépen, hogy ne jöjjön, hogy ne olvadjunk el.
Így a három hóember útnak indult, hogy megkeresse a Napot. Amint kiértek a faluból, útjukat az erdő felé vették. Amint az erdőbe értek, az egyik fáról egy hókupac hullott a nyakukba. Ijedten néztek körül, mert az gondolták, hogy itt a Nap. De csak egy mókus ugrándozott a fa ágai között.
-Ó! Biztos te vagy a Nap!- kiáltott Picurka a fán ugráló mókus felé.
- Nem, nem! Én mókus vagyok! De kit kerestek?
-A Napot keressük, mert beszélni szeretnénk vele.
- Ha megtaláljátok, mondjátok meg neki, hogy a mókusok üzenik, hogy jöjjön hamar, mert nagyon fáznak, és a maradék ennivalójuk is elfogyott már.
- Milyen furcsa!- csodálkoztak a hóemberek egymás közt.
- Más alig várja a Nap érkezését, bennünket pedig el akar olvasztani.
Egyre beljebb haladtak az erdőbe, amikor az egyik bokor mögül két hosszú fület láttak előbukkanni, amelyek rémülten reszkettek a bokor mögött.
-Ó, biztos a Nap lesz! - reszketett Picurka, és suttogva beszéltek a hóemberek egymás között.
- Te lennél a Nap?- suttogta Hóember-mama.
- Én...én...nem...nem...!!! Én...én nyuszi vagyok.
-A Napot keresitek? Vele én is szeretnék beszélni, ha megtaláljátok mondjátok meg neki, hogy már gyökereket sem találunk, semmink sincs, amit ehetnénk. A hidegtől pedig nagyon fázunk.
Alig tettek egy néhány lépést, amikor egy öreg tölgyfa szólította meg őket, aki hallotta a nyuszi és a hóemberek közti beszélgetést.
- Én is szeretnék üzenni a Napnak, hogy jöjjön már és melegítse fel a földet. Az ágaim majdnem letörnek a sok hó alatt. És mondjátok meg azt is neki, hogy hozza magával a tavaszt, hogy újra rügyet bontsanak az ágaink.
- Nincs mit tegyünk- tanakodtak egymás közt a hóemberek- ha mindenki ennyire várja a Napot, nem kérhetjük, hogy ne jöjjön még, hiszen az állatoknak és a növényeknek nagy szükségük van rá.
- Most látom igazán - mondta Hóember-mama- mi csak magunkra gondoltunk. Mennyünk vissza a faluba, hadd örüljenek a gyerekek nekünk, addig amíg el nem jön a Nap.
Már kiértek az erdőből, és látszott a falu széle, mikor egy kismadár szállott el a fejük felett.
- Nicsak-nicsak, a hóember család! Ti hol jártatok?
- Elindultunk, hogy megkeressük a Napot de nem találtuk sehol.
- Azt hiába keresitek, nagyon messze van. A felhők mögött lakik és oda ti nem tudtok elmenni, csak a madarak.
- Szóval te ismered a Napot?- ujjongott Picurka.
- Igen, én ismerem. Mikor nagy a hideg itt lent, átrepülök a felhőkön, és a Nap megmelegíti a fagyos szárnyaimat.
- Elmennél hozzá?- kérdezte Hóember-papa - mert üzenetet hozunk az erdő lakóitól. A nyuszik és a mókusok éheznek és fáznak, a fák ágai majdnem letörnek a hó alatt. Mondd meg a Napnak, jöjjön hamar és hozza magával a tavaszt is.
A kismadár elszállt, hogy elvigye a Napnak az üzenetet. Mire megvirradt a hóemberek már az udvar közepén álltak.
Néhány hétig a gyerekek még örültek a hóembereknek, de lassan a szürke felhők elvonultak az égről és előbújtak a Nap meleg sugarai. Napról-napra kisebbek lettek a hóemberek. A gyerekeknek nem tűnt fel, hogy egyik reggelre a hóemberek már sehol sem voltak. De valami csodálatos dolog történt: ahol a hóember család állt három törékeny hóvirág dugta ki fejét a földből. A harmatcseppek megmosták hófehér szirmaikat, a Nap pedig meleg sugaraival simogatta őket. Ahogy teltek a napok egyre szebbek lettek. Amint a gyerekek észrevették őket, örömmel ugrálták körbe a három jövevényt, akik a hó alatt szunnyadtak egész télen.
- Miért vagy ilyen szomorú?- kérdezte Hóember-mama Picurkához fordulva.
- Tudjátok, amíg aludtunk, és a gyerekek körülöttünk játszottak, valami nagyon furcsa dolgot hallottam, "ezek a hóemberek nem fognak sokáig élni, mert amint kisüt a nap elolvadnak."
- Hogy mi történik?! Elolvadunk?!- csodálkozott Hóember-papa. De hát ki ez a Nap és mi baja velünk, miért akar elolvasztani, hisz nem tettünk mi semmi rosszat, még csak nem is ismer bennünket.
- Nézzünk utána ennek a dolognak! - tanácsolta Hóember-papa. Induljunk el és keressük meg a Napot. Beszéljünk vele, kérjük meg szépen, hogy ne jöjjön, hogy ne olvadjunk el.
Így a három hóember útnak indult, hogy megkeresse a Napot. Amint kiértek a faluból, útjukat az erdő felé vették. Amint az erdőbe értek, az egyik fáról egy hókupac hullott a nyakukba. Ijedten néztek körül, mert az gondolták, hogy itt a Nap. De csak egy mókus ugrándozott a fa ágai között.
-Ó! Biztos te vagy a Nap!- kiáltott Picurka a fán ugráló mókus felé.
- Nem, nem! Én mókus vagyok! De kit kerestek?
-A Napot keressük, mert beszélni szeretnénk vele.
- Ha megtaláljátok, mondjátok meg neki, hogy a mókusok üzenik, hogy jöjjön hamar, mert nagyon fáznak, és a maradék ennivalójuk is elfogyott már.
- Milyen furcsa!- csodálkoztak a hóemberek egymás közt.
- Más alig várja a Nap érkezését, bennünket pedig el akar olvasztani.
Egyre beljebb haladtak az erdőbe, amikor az egyik bokor mögül két hosszú fület láttak előbukkanni, amelyek rémülten reszkettek a bokor mögött.
-Ó, biztos a Nap lesz! - reszketett Picurka, és suttogva beszéltek a hóemberek egymás között.
- Te lennél a Nap?- suttogta Hóember-mama.
- Én...én...nem...nem...!!! Én...én nyuszi vagyok.
-A Napot keresitek? Vele én is szeretnék beszélni, ha megtaláljátok mondjátok meg neki, hogy már gyökereket sem találunk, semmink sincs, amit ehetnénk. A hidegtől pedig nagyon fázunk.
Alig tettek egy néhány lépést, amikor egy öreg tölgyfa szólította meg őket, aki hallotta a nyuszi és a hóemberek közti beszélgetést.
- Én is szeretnék üzenni a Napnak, hogy jöjjön már és melegítse fel a földet. Az ágaim majdnem letörnek a sok hó alatt. És mondjátok meg azt is neki, hogy hozza magával a tavaszt, hogy újra rügyet bontsanak az ágaink.
- Nincs mit tegyünk- tanakodtak egymás közt a hóemberek- ha mindenki ennyire várja a Napot, nem kérhetjük, hogy ne jöjjön még, hiszen az állatoknak és a növényeknek nagy szükségük van rá.
- Most látom igazán - mondta Hóember-mama- mi csak magunkra gondoltunk. Mennyünk vissza a faluba, hadd örüljenek a gyerekek nekünk, addig amíg el nem jön a Nap.
Már kiértek az erdőből, és látszott a falu széle, mikor egy kismadár szállott el a fejük felett.
- Nicsak-nicsak, a hóember család! Ti hol jártatok?
- Elindultunk, hogy megkeressük a Napot de nem találtuk sehol.
- Azt hiába keresitek, nagyon messze van. A felhők mögött lakik és oda ti nem tudtok elmenni, csak a madarak.
- Szóval te ismered a Napot?- ujjongott Picurka.
- Igen, én ismerem. Mikor nagy a hideg itt lent, átrepülök a felhőkön, és a Nap megmelegíti a fagyos szárnyaimat.
- Elmennél hozzá?- kérdezte Hóember-papa - mert üzenetet hozunk az erdő lakóitól. A nyuszik és a mókusok éheznek és fáznak, a fák ágai majdnem letörnek a hó alatt. Mondd meg a Napnak, jöjjön hamar és hozza magával a tavaszt is.
A kismadár elszállt, hogy elvigye a Napnak az üzenetet. Mire megvirradt a hóemberek már az udvar közepén álltak.
Néhány hétig a gyerekek még örültek a hóembereknek, de lassan a szürke felhők elvonultak az égről és előbújtak a Nap meleg sugarai. Napról-napra kisebbek lettek a hóemberek. A gyerekeknek nem tűnt fel, hogy egyik reggelre a hóemberek már sehol sem voltak. De valami csodálatos dolog történt: ahol a hóember család állt három törékeny hóvirág dugta ki fejét a földből. A harmatcseppek megmosták hófehér szirmaikat, a Nap pedig meleg sugaraival simogatta őket. Ahogy teltek a napok egyre szebbek lettek. Amint a gyerekek észrevették őket, örömmel ugrálták körbe a három jövevényt, akik a hó alatt szunnyadtak egész télen.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése